Sokan nem értik, hogy ezt a komplex problémát nem lehet messziről, tévéműsorból szerzett ismeretekkel, meg egy jószándékú, de a helyzetet nem ismerő ötlettel megoldani. Történet egy hölgyről, aki meg akarta menteni a szegény gyerekeket.
Adj 1%-ot, hogy megtudd, mire megy el az adód 99 százaléka!
„Nem akarok semmit tőled, te fehér, ijedt kis nyúl, csak meg akarom simogatni a fehér bundádat, hátrafelé és óvatosan, hogy jólessék neked.” (Karinthy Frigyes: Szeretem az állatot)
Gyakran idézem ezt a rövid novellát, mikor olyan segítők, támogatók jelennek meg nálunk, akik eltökélték, hogy most aztán megmentik a szegény gyerekeket – ha akarják, ha nem.
Mert sokszor jönnek hozzánk határozott elképzelésekkel olyanok, akik nem sokat tudnak a problémáról, „látták a tv-ben”, és nyilván ebből már tudják, hogy mit kell tenni. Jobban, mint mi, akik évtizedek óta küzdünk a problémával. Nagy meccsek ezek, mert sokszor saját maguktól kell megvédeni a támogatókat: valahogy lebeszélni őket az elgondolásukról, megmagyarázni a buktatókat, amelyek miatt a kudarc borítékolható, és átterelni egy olyan útra, ami a tapasztalatok szerint sikeres lehet.
De van úgy, hogy nem megy. Van aki egyszerűen nem bírja elengedni azt, ahogy ő elképzelte. Az ember ilyenkor sajnálja, hiszen nem a szándék rossz, és sokszor már mondanánk, hogy rendben, csináljuk, lássa be a saját kárán. De ha eljutunk eddig, és választani kell, akkor mi a gyerekeket választjuk. Mert mégis az az elsődleges feladatunk, hogy az ő érdekeiket képviseljük, rájuk vigyázzunk, s nem az, hogy a támogatókat „neveljük”.
Elmesélek egy esetet. Egyrészt, mert tipikus, sok hasonló volt már körülöttünk, másrészt, mert így talán jobban érthető a jelenség abszurditása, mintha általánosságban írnék róla.
Nemrég jelentkezett egy kedves hölgy, hogy kitalált valamit. Tudja, hogy a tanulás kulcskérdés a szegénységből való kitörésben, ezért szeretné megszervezni, hogy szegénységből érkező, lehetőleg roma gyerekek, menjenek el pár napra nyaralni olyan, jó körülmények között élő családokhoz, akiknek azonos korú és nemű gyerekük van.
Akkor a szegény, roma gyerek majd meglátja, hogyan élnek mások, és rádöbben arra, hogy ahhoz, hogy ezt elérje, neki is tanulnia kell. Amikor pedig majd hazamegy, tanulni fog, hogy ő is jól éljen. „Tehát, hangsúlyozom, a vendéglátás célja az, hogy rádöbbentsük a gyereket a feladatára” – írta.
Több körben is próbáltuk elmagyarázni, hogy a probléma ennél sokkal bonyolultabb, ezért ez így nem fog menni. Mert nem fog a fejéhez kapni senki, a „rádöbbenés” nem működik, ha ennyi lenne az egész, a probléma már rég megoldódott volna. Próbáltuk hívni, jöjjön el, nézze meg, hol és hogyan élnek, remélve, hogy akkor majd megérti. Hátha ő „döbben rá”, hogy ez nem ilyen egyszerű. De nem jött, csak hajtogatta, biztos abban, hogy ez működni fog. Elmagyaráztuk azt is, hogy vadidegen családokhoz, háromszáz kilométerre a lakóhelyétől, senki sem fogja elengedni a gyerekét, ez így nem fog menni. Meg azt is, hogy a kezdet kezdetén magunk is beleszaladtunk egyszer-kétszer ilyen problémába, amikor a vendéglátó családok azt hitték, pár nap alatt majd képesek lesznek áthidalni azt az iszonyú méretű szociokulturális űrt, ami ezt a két világot elválasztja egymástól. Majd hozták vissza a gyereket – korábban mint tervezték –, mert nem érezte jól magát, nem evett, csak sírt, és haza akart menni.
De ez a hölgy meggyőzhetetlen volt, ment tovább. Elment az önkormányzathoz is, ahol – legalább is szerinte – szintén jó ötletnek tartották a nyaraltatást. Ezután a városi tévében is elmondta az ötletét, és felhívást tett közzé, hogy jelentkezzenek a családok. A riportban persze említette az alapítványt – e sorok íróját név szerint is – , mint akik egyetértenek és egyeztettek vele ebben projektben. Aztán büszkén küldte nekünk a linket, hogy ő aztán ilyen: intézi, amit kell.
Innen már nem lehetett tovább vinni az ügyet: telefonáltunk, levetettük a műsort, a tévések elnézést kértek, elismerték, hogy csakugyan meg kellett volna kérdezni az alapítványt is. A hölgy pedig sértődötten vitte tovább a történetet a barátai között, akik, szerinte, szintén nem értették mi a baj ezzel az egésszel.
Végül az így szerzett érvekkel írta meg dörgedelmes levelét. E szerint csak annyi volt a baj, hogy nem bírtuk elviselni, hogy nem mi diktálunk. „Olyan szervezettel nem kell kapcsolatot keresni, aki csakis a saját elképzelése alapján, kompromisszumok nélkül tud mással együtt dolgozni.”
Sokan nem értik, hogy ezt a komplex problémát nem lehet messziről, tévéműsorból szerzett ismeretekkel, meg egy jószándékú, de a helyzetet nem ismerő ötlettel megoldani. Sokan hiszik azt, hogy ők többet tudnak erről, mint mi, akik a terepen dolgozunk. Nem bírják elengedni a „megmentő” szerepet, amibe olyan szinten élik bele magukat, hogy nem hallják meg a józan érveket sem. Csak támadnak, vádolnak minket, mert nem adunk terepet ahhoz, hogy ők jók lehessenek.
Hiszen ők csak meg akarják menteni a szegény gyerekeket. Minden áron.
L. Ritók Nóra
A szerző az Igazgyöngy Alapítvány alapítója. Fotók: Igazgyöngy Alapítvány.
Idén hatodik alkalommal adták át a díjat olyan újságíróknak, akik a szegénységben, kirekesztésben élő emberek helyzetét körültekintéssel mutatják be.
Az idén 18 éves nemzetközi SozialMarie társadalmi innovációs díj május 1-én egy online díjátadó ünnepség keretében került kiosztásra. Idén is...
Idén március 20-ig lehetett pályázni a Szegénységről Méltósággal Sajtódíjra. A jelentkezés lezárultával a zsűri egyik tagjával, Jancsó Judittal arról beszélgettünk,...
Az Esély Labor Egyesület idén hatodik alkalommal osztja ki a Szegénységről Méltósággal Sajtódíjat. Ennek kapcsán beszélgettünk a szervezet elnökével, Csordás-Takács...
