Azok az adományok, melyekkel még további munkája van a segítő szervezeteknek, nem igazán jó adományok. A szervezeteknek épp elég munka a kríziskezelés és az adományok célba juttatása.

81%

Év végéig még

19 101 233 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Adj 1%-ot, hogy megtudd, mire megy el az adód 99 százaléka!

Nemrég ültem valakivel egy beszélgetésen, aki az adományozásról mesélt, és motivációként azt a mondást említette, hogy „ami az egyik embernek szemét, az a másiknak kincs”. Ami nyilván igaz, ha mondjuk a lomtalanításkor kikerülő holmik között keresgélő „kincsvadászokra” gondolunk, akik néha tényleg elképesztő dolgokat bányásznak elő a kupacok alól, de abban egészen biztos vagyok, hogy ezt a mondatot nem helyes az adományozással kapcsolatba hozni.

Még akkor sem, ha például egy márkás gyerekcipőről van szó, amit valaki – aki kevésbé szociálisan érzékeny, és nem számít a pénz – a kukába dobna, mert már nem kell neki. Hiszen pont ez a baj, hogy nagyon egyéni a határ az adományozható és a szemétbe való holmik között. Ez minden embernek a saját értékrendjéhez, igényszintjéhez, körülményeihez igazodik, ami elég tág határok között mozog. Persze ezt lehet tanulni és közelíteni valami általánosan elfogadható normához, de egyelőre ennek az oktatásban nincs nyoma, a családoknál meg az előbb leírt egyéni viszonyulások a meghatározóak.

Sokszor írtam már erről, de mindig új és új esetek bukkannak fel körülöttünk, ami azt jelzi, hogy újra és újra muszáj elővenni ezt a témát, beszélni róla, mert talán így megtanuljuk együtt, és jobban tudjuk kalibrálni ezt a bizonyos határt.

Írtam már arról, hogy jó adomány-e az, amikor valaki gyereknek való dzsekit ajánl fel, amiben elromlott a cipzár, és mellé odaírja, hogy „biztosan van ügyes kezű asszony, aki kicseréli majd”. Nos, nem igazán. Nyilván, ha könnyedén találnánk ilyet, ami azért ma nem egyszerű, akkor is meg kell venni a cipzárt, és fizetni a javításért, ami plusz költség, és valamiből finanszírozni kell.

Fotó: Igazgyöngy Alapítvány

Ugyanez a helyzet, amikor valaki egy „teljesen jó”, de „küllemében erősen elhasznált” kanapét kínál fel adományként, megkérdezve, hogy esetleg nincs-e egy kárpitos, aki áthúzná. Mert akkor teljesen használható lenne. Nyilván a dzsekinél is, és a kárpitozásra váró kanapénál is ott bujkál az ok: ő sem keresett varrónőt, sem kárpitost, nem akart költséget és időt tenni bele, de azért érzi, hogy úgy lenne használható, hát adná tovább, ezzel a költséggel terhelve.

Más meg leírja, hogy minden rendben az ülőgarnitúrával, csak a kutya megrágta, de le lehet takarni egy pokróccal, és akkor teljesen jól használható. Vagy azt, hogy a kihúzható heverő egyik szárnya, amit használt, erősen kifeküdt állapotban van, neki már nem is bírja a dereka, de a másik fele még jó, csak egy kicsit nyikorog a rugó, de szívesen adja.

Az ilyen felajánlások mellett szinte mindig ott áll az is, hogy emeleti lakásból kellene elhozni, nem fér be a liftbe, és a felajánló nem tud segíteni a bútor szállításában sem. Ilyenkor azt szoktuk mérlegelésre ajánlani, hogy a fuvar kisteherautóval 70 ezer forint körül lenne, szerinte ér-e ennyit a heverő. Szerintünk nem ér ennyit, pláne, hogy még javítani is kellene, mielőtt továbbadjuk. Azt is gyakran elmondjuk, hogy itt, a környéken is vannak használt bútorok, 10-20 ezer forintért tudnánk venni olyat, ami teljesen megfelelő javítás nélkül is. Többnyire megértik, de mindig akad olyan, aki nem.

Jönnek egészen fura felajánlások is. Egy alkalommal rajzpapírt ajánlott fel valaki az iskolának céges fejléccel, azzal a megkötéssel, hogy minden papírról vágjuk le a cég nevét és címét, mielőtt kikerül használatra. Megint fontos adomány, de rengeteg munka van vele, és abba, hogy ezt kinek, mikor kellene megcsinálnia, nem gondol bele senki.

Vannak megmosolyogtatóan kedves felajánlások is. Nemrég 100 db gázálarcot ajánlott fel valaki. Tudja, hogy nekünk ez nem igazán kell, de hát ez van, ezt tudta szerezni. Talán adjuk el, ajánlja, és az árát fordítsuk a munkánkra. De efféle kereskedésbe nem igazán szeretnénk belefogni, nem ez a dolgunk.

Sokszor érkezik adomány úgy is, hogy azt hisszük, remek lesz, mert a felajánláskor csak annyi hangzik el, hogy több doboz hálóinget adnának. Aztán mikor kicsomagoljuk, kiderül, hogy mind XXXL méretű, amit egyszerűen nem tudunk kinek továbbadni, mert a kapcsolatrendszerünkben nincs ilyen méretű rászoruló nő ekkora létszámban. Ki tudja, mióta lapultak a dobozok egy raktárban, míg valaki azt gondolta, adománynak jó lesz.

Nehezen értette meg nemrég, hogy mi a gond, az a felajánló is, aki készletkisöprés miatt rengeteg égőt ajánlott fel segítő civil szervezeteknek, ám nem gondolta, hogy csak azokat tudjuk adományként hasznosítani, amelyek hagyományos foglalatba illeszthetők, mivel a lakhatási szegénységben élőknél csak ilyet használnak. Arra pedig, hogy villanyszerelőt fogadjunk a világítótestek átalakítására, szintén nincs forrásunk.

Az a helyzet, hogy azok az adományok, melyekkel még további munkája van a segítő szervezeteknek, nem igazán jó adományok. Nincs rá forrás, ember, idő, hogy ezt is megcsinálják.

Persze a fenntartható fejlődés azt diktálná, hogy ne dobjuk ki, hanem javítsuk meg, és használjuk amíg csak lehet. De meg kell érteni, hogy a szegénységben először az alapszükségleteket kell biztonságosan kielégíteni. A környezetvédelem, az újrahasznosítás, a „zöld” szempontok itt csak később lesznek értelmezhetők. Akkor, amikor a fontosságok átértékelődnek.

A segítő szervezeteknek épp elég munka a kríziskezelés és az adományok célba juttatása. Ne terheljük rájuk még azt is, amit mi – időhiány vagy valami más miatt – nem teszünk meg.

L. Ritók Nóra

A szerző az Igazgyöngy Alapítvány alapítója. Fotók: Igazgyöngy Alapítvány.