Még mindig vannak, akik arra használják a segítő szervezeteket, hogy a lomoktól, a szeméttől megszabaduljanak. Márpedig a használhatatlan konyhai eszközök nem adományok.

Amikor kérdezik, hogy konyhai eszközöket, edényeket, poharakat fogadunk-e, mindig igennel válaszolunk. Mert bizony nagyon jó szolgálatot tesznek a lábasok, tányérok, tálak, evőeszközök.

Egy részük olyan üzenettel érkezik, hogy „selejteztünk”, vagy „megfeleztük a konyhaszekrény tartalmát, mert már túl sok volt”, vagy „lecseréljük a készleteinket, és szívesen odaadjuk, hibátlanok, de már hiányosak”. Ezek között az adományok között sokszor van hasznavehetetlen is, mert óhatatlanul belekerülnek olyanok, amelyektől épp azért válnak meg könnyen, mert igazából sosem tudták a funkciójának megfelelően használni.

Például a semmilyen mérethez nem igazodó pohár, ami vizespohárnak túl kicsi, alkoholnak meg túl nagy, ezért évekig kerülgették a polc hátsó részén, vagy a nem igazán kényelmes konzervnyitó, aminél már jobbat vettek, de sajnálták kidobni; a műanyag tartó, aminek már rég elveszett a teteje, de az alja tulajdonképpen valamire még jó lehet, vagy a megmosott salátalevélből a vizet kipörgető szerkentyű, amit igazából csak egyszer használtak, akkor, amikor megvették. No meg a jó kis zöldségszeletelő-készlet, ami a reklámfilmben olyan jól működőnek tűnt, de a gyakorlatban valahogy nem sikerül könnyedén használni.

A másik csoportba tartozó konyhai dolgok a hagyatékholmik. Ezeken már nagyon érezni, ki pakolta el úgy, hogy nem a lakás mihamarabbi kiürítésére gondolt, hanem arra, hogy mit használhatnak fel ebből a rászorulók.

Ahol adományként gondoltak ezekre, ott válogatva kapjuk a lábasokat, régi jénai edényeket, tányérokat, tálakat, közéjük újságpapírt tesznek, hogy ne koccanjanak össze. Ők inkább a megkímélt konyhai edényeket dobozolják be, így ebbe is bekerülnek a retrotermékek, amelyek sok esetben funkciótlanok, mert a formatervezést mindig, minden korban elég tágan értelmezték.

Sokszor viszont azt látjuk, az egész dobozolás célja a holmiktól való megszabadulás volt. Feltehetően megtelt már az utcai kuka, és ami maradt, azt válogatás nélkül dobozokba söpörték. A múltkor volt szerencsém kipakolni pár ilyen adománydobozt. Komolyan mondom, elkeserítő volt. Már nem tudtam visszakeresni, melyik szállítmánnyal érkezett, csak remélni tudom, hogy a szállítás költsége nem minket terhelt.

Először is, minden ömlesztve volt a dobozokban. Melltartó, fél pár papucs, valamilyen, ma már érvénytelen jogszabálygyűjtemény kötetei, koszlott karácsonyi gyertyák, lejárt szavatosságú kenőcsök, egy, az egészbe beleborult mágneses sakk a körömnyi figurákkal, hamutálca, félig összetört poharak, egy nyitott dobozban maréknyi gyöngy, felspulnizott bársonyszalag, apró, kivehetetlen akármik, talán régmúlt utazások emlékei.

Máskor rengeteg fedő érkezik az ilyen lakásfelszámolásokból. Az évek során minden háztartásban halmozódik fel, lepattant zománcú, némelyik fogantyú nélküli, így teljesen hasznavehetetlen fedő. Valaki mégis úgy vélte, adománynak jó lesz. Valahogy mindenhol több fedő van, mint fazék. Mivel a lábasokra csak egy-egy kell, és leggyakrabban a méret sem stimmel, hamar halmozódik fel nálunk nagy mennyiség ezekből is. Általában megy a „vasas” kupacba, ami egy bizonyos mennyiség után szállításra és leadásra kerül, ám az érte kapott pénz messze van attól, amibe a szállítás került, nem beszélve a munkaórákban mérhető próbálgatásokról, pakolásról. Nekünk, segítő szervezeteknek pedig nem a szelektív hulladékgyűjtés a célunk az adományokkal, mégis gyakran erre kényszerülünk.

És van ennél elkeserítőbb is: mikor olyan holmik kerülnek elő, amelyek teljesen kidobásra valók. A körben letört szélű dagasztótál, a teljesen szétégett, zsírtól iszamos, elhasználódott serpenyőn át a foltos, repedt műanyagtálcáig, és a teától vagy mástól gusztustalanul sötétre barnult csészéig, amit igencsak sokáig kellene súrolni, hogy abból bárki nyugodtan ihasson. Nem beszélve az összelapult tésztaszűrőről, vagy a szétnyomódott teaszűrőről, amiből még a teát sem dobták ki. Tényleg nagyon elkeserítő egy ilyen dobozt kicsomagolni. Mégis, mit gondolt az, aki ezt dobozokba rakta?!

Nyilván azt gondolta, amit az elején mi is – amikor még gyanútlanul minden bútoradományt elfogadtunk – megtapasztaltunk. Ahogy az egyik  „adományozó” mondta: „Maguk jobbak, mint a lomtalanítás. Szétszedik, lecipelik, elviszik. Nekem meg egy fillérembe se kerül.”

A bútorok terén ilyen már nem fordul elő velünk. Ám, mint a csomagok bizonyítják, még mindig vannak, akik így gondolkodnak. Végső soron arra használják a segítő szervezeteket, hogy a lomoktól, a szeméttől megszabaduljanak. Mert gyorsan ki kell üríteni az elhunyt után eladó lakást, és ez a legfontosabb szempontjuk.

Ezért is kell, hogy újra és újra beszéljünk ezekről. Nem azok miatt fontos ez, akik értik, hanem azok miatt, akik nem. És egyszer csak elérünk majd egy kritikus tömeget. Akik adományozási kultúrával rendelkezve kiszorítják a lomtalanítókat a segítségnyújtásból.

L. Ritók Nóra

A szerző az Igazgyöngy Alapítvány alapítója. Fotók: Igazgyöngy Alapítvány.