Nos, a választások eredménye nem várt hullámokat vert az adományozással is foglalkozó, segítő civil szervezetek körül is, így körülöttünk is. Sok támogatóban megkérdőjeleződött a munkánk értelme, eredményessége, hiszen az általunk támogatott, szegénységben élők a rendszer megtartására szavaztak, arra a rendszerére, amely nem képes megfelelő lehetőségeket, hatásokat adni az élethelyzetük megváltoztatásához.
Kaptam indulatos leveleket is. Elszomorított, mert azt hittem, ennél jobban meg tudtam értetni az emberekkel a probléma mélységét, összetettségét. És nyilván átgondolásra késztetett a céljainkat illetően is. De a gondolkodás eredménye az lett, hogy tartanunk kell magunkat a korábban lefektetett célokhoz. Nem a politikai bárhova-kapcsolódás erősítése a célunk, hanem az emberek, a közösségek fejlesztése, aminek a végén körvonalazódik a demokratikus részvétel kiteljesedése is.
A fejlesztésben pedig eszköz a krízishelyzetek kezelése is, ezzel indulunk, a megoldhatatlan helyzetek kezelésével, amivel lépésről lépésre húzzuk be az embereket abba a lehetőségrendszerbe, amit az alapítványunk kínál, az élethelyzetek javításáért. Ebben pedig a támogatók adnak segítséget, különféle adományokkal, amit mi egy jól működő, fejlesztő segítségnyújtási rendszerbe csatornázunk be.
Az a félelmetes leszakadás, a tudás-és képességhiány, a függőségben szocializálódott emberek viszonyulásai minket, terepi munkát végzőket még régóta sokkol, ám most úgy tűnik, ezzel a többségi társadalom csak most szembesült, a választások eredményével.
Jöttek persze a szemrehányó levelek mellett javaslatok is. Amiből érdekes elvárások körvonalazódnak. Például, hogy miért nem „dobtuk be” magunkat, és befolyásoltuk mi is azokat az embereket, akiket a kormánypropaganda tűpontosan célzott, tervszerűen, időben is ütemezett módon, a migránsoktól való félelemkeltéssel állított a Fideszre szavazók táborába. Nos, pontosan azért nem, mert mi nem akarjuk manipulálni őket, nem tartjuk etikusnak, mi a hosszabb távú „képessé tevésben” hiszünk. Amihez előbb le kell küzdenünk azokat a hiányokat, amivel ők felnőttek, és amelynek csökkentéséhez sem az iskolarendszer, sem a család, sem a társadalmi-politikai közeg nem adott elég muníciót számukra.
Ez a mi feladatunk, amiben most nem tartunk még ott, hogy a világlátás, az ismeret, kellő politikai rálátást adjon számukra. Ennek a menetét erőszakos, manipulatív módon befolyásolni nem etikus. Az, hogy más használ ilyen módszereket, nem jogosít fel minket is erre. Mert akkor mi lesz a vége?
Persze megtehettük volna, hogy mi is elkezdjük sulykolni, csak akkor segítünk majd nekik, ha nem erre, hanem arra a pártra szavaznak. De ott a másik kérdés, hogy melyikre is? Melyik adna biztosítékot arra, számukra is értelmezhető módon, nem csak a választások idején, hogy sikerrel kezeli a generációs szegénység, vagy a roma integráció kérdését? És hogyan? Melyik tesz meggyőző politikai szándékot a roma integráció mellé?
Vagy lehetett volna ezt rájuk bízni? Alapkészséghiányos emberekről beszélünk, akik abban szocializálódtak, hogy nekik mindig megmondják, mit kell tenni. És megmondták most is. Olyan emberekről beszélünk, akiknek az elsődleges és hiteles információforrás a tv. A „megmondták a tv-ben is, tehát igaz” hite náluk erős. Más pedig nincs. És abban megmondták, öt percenként ismételve, hogy kire kell szavazni, különben jönnek a nőerőszakoló, házfoglaló migránsok.
Persze, javasolták sokan, hogy egyszerű a dolog, meg kell tanítani nekik a tágabb média (amit a facebookon elérhetnek ők is) megfelelő értelmezését. Mintha ez csak egy elhatározáson múlna, mintha ezt eddig nem vettük volna észre… De hogy igazodik most el ebben egy tanulatlan ember? Még a tanultaknak is nehéz, olvasva a cikkeket, az igazságtartam értelmezése. Mert nagyon nem mindegy, hogy valaki a 444-ről, vagy a 888-ról tájékozódik, az index, vagy az origo facebook oldalán olvas valamit, nem beszélve a régi cikkek, vagy a hírcsárda híreinek a felbukkanásáról. Szerintem nincs ember, aki ne ugrott volna be egy-egy fals hírnek. Mégis, most elvárásként fogalmazzák meg jó néhányan a benne való hiteles tájékozódást.
Van még egy másik érdekes vonatkozása is a dolognak. Az Igazgyöngy kapcsolatrendszerében, fő célunknak megfelelően, sokpontú beavatkozásokkal, kríziskezeléssel és fejlesztéssel próbálunk elindulni valamerre, kifelé a gödörből. Sikeresen. Ami azt jelenti, hogy a nyolc évvel ezelőtti állapothoz képest jobban élnek az emberek, akikkel foglalkozunk. Nincs már mennyiségi éhező gyerek körülöttünk, javultak a lakhatási körülmények, van áram, bútor, könnyebb volt a tél, vannak munkahelyek, stb… Mi szégyellnénk a legjobban, ha nem lenne eredménye a munkánknak. Hála a támogatóinknak, miközben folyamatosan stabilizáljuk a családok helyzetét, bővítjük is a kört, egyre több családnál alapozva meg a fejlesztés elindítását.
Kezeljük az állam működési hibáit, hiszen közhasznú, állami feladatokat látunk el. Igaz, állami támogatás ezek közül csak egyre van, az iskolánkra. De visszük a többit is, civil és céges adományokból.
Mindebből a szegregátumok lakói azt érzékelik, hogy nekik könnyebb, és van remény. Most az az elvárás, hogy ezt az érzést fejeljük meg azzal, hogy sulykoljuk: mi nem az állami rendszer vagyunk ám, hanem egy pont az állam által listázott, „ellenséges” civil szervezet? Tegyük ezt úgy, hogy közben azon is dolgozunk, hogy beépülve a helyi intézményi struktúrába segítsük azt? Ezt az ellentmondást hogyan lehet áthidalni?! Segíteni egy mélyen a társadalom minden szintjébe beágyazott probléma megoldását csak együttműködésben lehet. A szakpolitikai hibajelzéseink helyben nem gátolják az együttműködést, mert a működési hibákat mindenki érzékeli. Csak az intézményrendszer, a függőségi helyzete folytán nem meri jelezni. Mi ezt értjük, és nem is várjuk el tőlük. Amit tudunk, azt megtesszük, helyettük is.
Mert mi az ügyet, a generációs szegénységben élő gyerekek ügyét vállaltuk fel. Valaki azt írta: „Ezzel a választási eredménnyel a segítőiket köpték szembe.” De lehet ezt így értelmezni?
Talán, ha az adományozók a fentiek értelmében átgondolják ezt az egészet, átgondolják a hibáztatás vádját is. Mert nem a vidéken élő, szegény, nagy létszámban cigány emberek a hibásak. A megoldáson pedig együtt kell dolgoznunk. Ki-ki a maga céljai, lehetőségei szerint.
Az adományozás nem lehet politikai döntés. Alapjaiban amortizálja le a jelentőségét, ha azzá tesszük.
Idén március 20-ig lehetett pályázni a Szegénységről Méltósággal Sajtódíjra. A jelentkezés lezárultával a zsűri egyik tagjával, Jancsó Judittal arról beszélgettünk,...
Az Esély Labor Egyesület idén hatodik alkalommal osztja ki a Szegénységről Méltósággal Sajtódíjat. Ennek kapcsán beszélgettünk a szervezet elnökével, Csordás-Takács...
