Bármelyik családban történhet valami, ami váratlan kiadást jelent. Betegség, haláleset, váratlan utazás, elromló háztartási gép, levált cipőtalp, előre nem tervezett befizetés. Vagy csak a hideg, mint ami a múlt héten volt, és gyorsabban fogy el a tűzifa, mint ahogy számítottak rá. Ahol van tartalék, ott nincs különösebb gond. Akkor hozzányúlnak ahhoz, és megoldják belőle. A gyerekek észre sem vesznek az egészből semmit. De ahol a jövedelem nem elég a hónap végéig, ahol semmi tartalék nincs, ott ez megoldhatatlan helyzetet teremt.

[sharedcontent slug=”cikk-kozepi-hirdetes”]

Kihez fordulhatnának? Az önkormányzatok korábban adtak rendkívüli támogatást, pár ezer forintot, ha baj történt, de ma már ez ritka, kevés a pénz, az önkormányzatok leszűkítették a lehetőségeket, oldja meg a gondját mindenki, maga, ahogy tudja.

„Ossza be mindenki, amennyije van.”- mondja az, aki sosem volt ilyen helyzetben.”Én is voltam szegény, volt, hogy nem ettem, de kibírtam.”- állítja más, aki túlélte, talán mert erősebb volt az akarata, rendelkezett a beosztás képességével, vagy épp önfenntartásban volt erősebb, mint más. Ők többnyire egyedül éltek ebben az időszakban. És egyedül valahogy könnyebb a nélkülözést elviselni, mint ott, ahol gyerek van.

Mert a gyerek nem érti, kér, akar, követelőzik, dühös lesz, olyan akar lenni, mint a többi az iskolában, akinek van, olyan, mint akinek nincs fogalma arról, mikor jön a családi pótlék, aki megkapja azt, amit a tv-reklámban lát, aki nem akarja, hogy a többi csúfolja, mert neki nincs. Nem akar kitűnni. Nem a „neked nincs”-csel akar kitűnni a többi közül.

Nézem sokszor a nélkülöző öregeket. Ők nem kérnek. Ők kibírják. Ha rákérdezek, azt mondják: „Megvagyok. Nekem kevés is elég”. Megbeszélik magukkal, most nincs, még pár nap, aztán megjön a nyugdíj, és lesz.

Pár hónapja talán, hogy odajött hozzám egy öreg. Levette a kalapját, a kezében gyűrögette, próbálta vele állandó kézremegését is leplezni. A fején jó nagy forradás, valami régi durva sérülés, vagy műtét helye lehet. Hetven fölött van. Jóval. Kérdezem, hogy van. „Megvagyok”, mondja. „De tudja, én dolgoznék maguknak. Bírnék még, higgye el. Mondjuk, vigyáznék a kertre. Mert maga nem tudja, de vannak, akik lopni akarnak onnan. Én meg éjjel is vigyáznék. Mindenre. Olyan őrféle lennék, maguknak. Lehetne?”

Mit mondjak neki? A nyugdíja kevés, valami kezesség végett abból is jócskán vonnak, alig marad neki 30 ezer egy hónapra. Tartaléka semmi.

A másik, a faluban megfogja a munkát. Neki is voltak rossz időszakai. Elvesztette a gyerekeit is, tényleg a legmélyebb helyzetben volt. Aztán csak talpra állt. Sokat segítettünk neki, megoldódott a lakhatása, még az egyik gyermekét is sikerült visszagondozni. Le van százalékolva, de ez a jövedelem kevés a megélhetéshez. Dolgozik nálunk is, a társadalmi vállalkozásunkban, alkalmi munkavállalóival, szívesen adunk neki munkát, megbízható. E mellett elvállal mást is, a tőle öregebbeknél segít be, kertben, házban, amiben kell. Pénztartaléka neki sincs. De a nélkülözés tapasztalatai benne úgy csapódtak le, hogy mindig van élelemtartaléka. Olaj, cukor, tészta, hús. Akkor nyugodt, ha van belőle. Nem egy, hanem kettő. De pénztartaléka nincs, és előfordult, hogy nála is krízishelyzet volt. Mikor haláleset volt a családban, és neki kellett eltemettetni. A hamvasztás megvolt, de soká tartott, mire pont került az egésznek a végére. Több idő, mint amit méltósággal el lehet viselni.

Cikksorozatunk korábbi részei itt olvashatók

Próbálunk segíteni. A rendszerünk úgy működik, hogyha jelzi valaki, hogy bajban van, akkor együtt keresünk megoldást. Ha tárgyi adománnyal megoldható, segítünk. Mert van brikett, használt cipő, kabát. „Túlélőcsomag” is van, hála az adományba kapott Erzsébet utalványoknak, ami egy 3, vagy 5 ezer Ft értékű, tartós élelmiszerből álló csomag. Ha pénz kell, azt erősebben átgondoljuk. Inkább megvesszük, semmint odaadjuk. De segítünk. A limit ötezer forint. Persze helyzete válogatja. Egy beszakadt háztető javítása nyilván nem jön ki ennyiből. De a kártyás villanyórára rá tudunk belőle tölteni. Vagy kicserélni a gázpalackot. Megjavíttatni a centrifugát. Kiváltani a gyógyszert. Koszorút venni, hogy az anyja temetésére vihessen. Útiköltséget, hogy elutazhasson a haldokló testvéréhez. Vagy bemehessen a fogorvoshoz, kihúzatni a fájós fogat.

Mindent egyénileg mérlegelünk. Közösen. Mert azoknak akarunk segíteni, akik maguk is próbálnak valamit. Nemcsak várnak, és kérnek. A krízishelyzetek a legerősebb üzenetet képviselik az elmozdulás kiváltásában. „Segítünk, ha te is teszel valamit”. –mondjuk.

Ennek a segítségnyújtási rendszernek a kialakítása hosszú időbe telt. Fejlesztő, mentorált segítségnyújtásnak hívjuk. Mert azt akarjuk, hogy képesek legyenek változtatni a sorsukon. De segítség nélkül erre képtelenek.

Lassan megértik. Mert ezen a „piacon” ma két lehetőség van. Vagy az uzsora, a kamatos pénzzel, vagy mi. Az uzsora elleni harc legeredményesebb formája a krízishelyzetekben való segítségnyújtás.

Ez is egy civil beavatkozási pont. Forrás pedig erre is csak adományokból van.

L. Ritók Nóra

A szerző az Igazgyöngy Alapítvány alapítója. Fotók: Igazgyöngy Alapítvány

[sharedcontent slug=”cikk-vegi-hirdetes”]