Akinek tanév közben nincs pénze a fizetős programokra, az marad, a többiek pedig elmennek. Az otthon maradók próbálnak úgy csinálni, mintha nem érdekelné őket. Aztán lassan mindez bekúszik a tudatukba. 

[sharedcontent slug=”cikk-kozepi-hirdetes”]

Cikksorozatunk korábbi részei

L. Ritók Nóra: A gyerekek segítése – I. rész

L. Ritók Nóra: Hogyan segítsek? – Hogyan adományozzunk III.

A ruhaadományok célbajuttatása – Hogyan adományozzunk II.

Használt ruhák – Hogyan adományozzunk I. 

Tanuljunk adományozni

Írtam legutóbb arról, hogy nem lehet a gyereket a családtól elszigetelten értelmezni, segíteni. Mert a hatások lecsapódása sem elszigetelt, azok kiegyenlítődnek, az iskola hat valamiféleképpen, a család pedig gyakran ezzel ellentétesen, a gyerekben a két hatás megküzd, és az nyer, amelyik az erősebb. Ez pedig leggyakrabban a család, a maga bonyolult szocializációjával. Az iskola, pláne a mai magyar iskola ezzel szemben nem képes eredményesen harcolni. Ha bármivel erősebben tudna hatni, mint a család, nem mélyülne tovább a probléma.

Az általános iskolák zöme ezeket a generációk óta szegénységben élő gyerekeket nem ruházza fel az alapkészségek biztos tudásával, ami egyenesen vezet a lemorzsolódáshoz, a 16. életév utáni otthoni, szakma nélküli léthez, a várakozáshoz a közmunkára, a főállású anyaságra. Jobb esetben a szociális megélhetés zsákutcájába csatornázódnak be, rosszabb esetben a bűnözésbe.

Sokat foglalkozunk mi is az alapítványnál a korai iskolaelhagyás kérdésével, próbáljuk érteni az okokat, és segítségeket becsatornázni oda, ahova lehet.

Ilyen pl. az iskolához kapcsolódó programok területe. A kirándulások, színház, vagy mozilátogatások, kulturális események, osztálybulik, amelyek a közösséghez tartozás érzését lennének hivatottak erősíteni. Azt, hogy jó együtt lenni, kötetlen formában is, élményeket élni át együtt, a többi gyerekkel.

És itt jön be a szegénységfaktor. Mert ezeknek a programoknak a zöme fizetős, nincsenek már az iskolarendszerben azok a források, amelyekből pont rájuk fókuszálva lehetett bármit szervezni. Az mehet kirándulásra, aki befizeti. Az mehet koncertre, színházba, akinek van erre pénze. Még a táborozások terén van némi mozgástér az Erzsébet táborokkal, de akik közelről nézik, azt is látják, hogy a szegregátumok világából kevés halmozottan hátrányos helyzetű gyerek jut el ezekbe. Csak ott, ahol egy-egy megszállott pedagógus az ügy mellé áll. És ilyenből egyre kevesebb van. Mert a táborozás még bonyolultabb, hiszen nincs elég váltóruha, pizsama, nincs fürdőruha, strandpapucs, utazótáska, törülköző, tisztasági felszerelés…. ki kínlódna még ezzel is? Ki győzködné a szülőt, aki sosem volt távol a falujától, hogy nem lesz baja a gyereknek, nyugodtan engedje el a táborba? Ki irtana előtte fejtetűt, ahol szükséges, de úgy, hogy ki ne tudódjon, nehogy aztán csúfolják érte?

Akinek tanév közben nincs pénze a fizetős programokra, az marad, a többiek pedig elmennek. Az otthon maradók próbálnak úgy csinálni, mintha nem érdekelné őket. Aztán lassan mindez bekúszik a tudatukba.  Elkezdődik a negatív érzések kiépülése az iskolával kapcsolatban. Kiskoruktól kezdve folyamatosan megélik a kirekesztődés érzését. Mert kirekesztődnek a fizetős programokból, azokból az élményekből, amiket aztán a többiek napokig beszélnek még. Minden ilyen kimaradt program azt erősíti bennük: nincs itt helyed. Nem hiányzol senkinek. Mi nélküled éljük át az együttlét örömét. Ez a negatív érzés pedig összekapaszkodik mással, a felszerelés hiánya miatti figyelmeztetésekkel, a folyamatos negatív jelzésekkel, hogy megint nem csinálta meg a házi feladatot, hogy megint verekedett, csúnyán beszélt, nem figyelt, stb.. És a végére csodálkoznak, hogy nem akar már semmit, nem érdekli semmi, és akkor megállapítják: ők mindent megpróbáltak, de „ezekkel” nem lehet tenni semmit. Nyugtázzák, hogy elvesztették őket. És ez így megy, generációk óta.

Pedig lehetne másképp is. Itt is, mint annyi más ponton a civilek segíthetnek. Az Igazgyöngy Alapítványnál külön program van az iskolai lemorzsolódás csökkentésére. Az élményektől való megfosztódás elleni munkában támogatók állnak mellénk. Az óvodai ballagással kezdjük, hogy mindenki szép ruhában, ajándékkal, virággal élje meg ezt a napot. Aztán folytatjuk az iskolában, befizetjük a mikuláscsomagot, ha valaki nem tudja, az anyák napi virágot, hogy ezért ne maradjon ki az ünnepségről, a koncertet, színházat, ha adódik arrafelé valami, az osztálykirándulást, vagy a ballagóképet, hogy felkerülhessen ő is a tablóra.

Persze mindezt a családgondozásba beágyazva. Nem alanyi jogon „jár”, sokkal inkább a mentori munkába ágyazott. Mert tudjuk, ismerjük a családok életét.  Előre figyelmeztetjük őket, ha ilyen költség jön, próbálunk akkorra összpontosítani, mikor a családi pótlékot kapják, „menedzseljük” az ügyet a gyerekek otthonaiban is, hogy a szülők értsék, ez is fontos ahhoz, hogy jól érezze magát az iskolában a gyerekük, hogy befogadják, ne lógjon ki. Erősítjük ezeket a közösségben is. Ahol pedig nincs más mód, ott anyagilag is beszállunk.

Ez is egy lehetőség a segítésre. Mert egy civil szervezet képes ezt e rést betömni, ha van miből. Ha van támogató, aki ebben segít. Akinek a segítségével a hátrányos helyzetű gyerekek is iskolához kötődő közösségi élményt kaphatnak. Pl. elmehetnek kirándulni a többiekkel. Ami, persze egyéb más pozitív hatása mellett abban is segít, hogy az osztállyal átélt élmény közösségmegtartó szerepére építhessünk.

Apró dolgok alakítják a hatásmechanizmusokat, amelyek a gyerekekre irányulnak. Sokszor egy kis dolog is elég, hogy a pozitív viszonyulás erősödjön meg. A sok kis dolog pedig rendszerré szervezhető. Akik ezt megértik, tudnak segíteni. Azért, hogy egyenlő esélye legyen minden gyereknek az életben.

L. Ritók Nóra

A szerző az Igazgyöngy Alapítvány alapítója.

Fotók: Igazgyöngy Alapítvány

[sharedcontent slug=”cikk-vegi-hirdetes”]