Azt hiszem, ez érint meg leginkább mindenkit. A gyerekszegénység. Ez ellen a legtöbben szeretnének tenni, mert azt talán mindenki érzi, hogy a gyerek nem tehet semmiről, főleg nem arról, hova születik.

[sharedcontent slug=”cikk-kozepi-hirdetes”]

Cikksorozatunk korábbi részei

L. Ritók Nóra: Hogyan segítsek? – Hogyan adományozzunk III.

A ruhaadományok célbajuttatása – Hogyan adományozzunk II.

Használt ruhák – Hogyan adományozzunk I. 

Tanuljunk adományozni

Ám a legnagyobb szegénységben élő gyerekek mögött is családok vannak. Ez pedig a segítségnyújtás módját, és lehetőségét is befolyásolja. Az átörökített szocializációval számolni kell mindig, a családokban kialakított túlélési stratégiákat a gyerekek is átveszik, nehéz azokat a pontokat megtalálni, ahol a leghatékonyabban lehet beavatkozni. A családokat kikerülve a hatékony, változást hozó segítségnyújtás nem lehetséges.

Akik addig mennek el a történetben, hogy karácsonykor készítenek egy cipősdobozos ajándékot, és eljuttatják a rászorulókhoz, nyugodtak lehetnek, azt a célt, hogy legyen mindenkinek karácsonyi ajándéka, elérték. Elérték az örömöt, a mosolyt, a karácsony üzenetével a szegények felé fordulást is. Egyetlen perc boldogságot adtak, és ez is sokat jelent. Akik a gyerekeik használt ruháját, játékait, iskolatáskáját összegyűjtik, és eljuttatják egy szervezethez, aki a továbbjuttatás rendszerét már kidolgozta, és megfelelően működteti, nos, az ő „körük” is ennyi volt, és teljesült is a céljuk. A munkát itt ezen a ponton más veszi át, láncot alkot ez, és nélkülözhetetlen formája a kríziskezelésnek.

Ám van, aki ennél többet szeretne. Pl. közvetlen kapcsolatot akar, és nem ruhát, vagy pénzt adni, hanem olyan élményt, amiről úgy véli, meghatározó lesz majd a szegénységben élő gyerek életében. Ami motivációt ad, segít a kitörésben. Vagy maguk keresnek ilyet a közösségi oldalon, vagy kérik a segítő szervezetet, ajánljon nekik olyat, akit pár napra magukhoz elvihetnek.

Eleinte beleszaladtunk mi is ilyesmibe, talán írtam az elején, mi is a nulláról indulva tanultuk meg azt, amit most tudunk, értünk már ebből az egészből, de a tanulás itt is folyamatos, megy ma is. Igaz, ma inkább a fejlesztések lehetőségiben, hiszen ennyi év után már tudunk annyit, hogy nagy meglepetés ezen a téren nem ér minket már sehol… nem nagyon van már olyan helyzet, amin át ne estünk volna. Külön tanulmányt érne az a sok megtapasztalás, mikor a jó szándék ellenére lukra futottunk, és a segítségnyújtás helyett csak további bonyodalmakat okoztunk, vagy hagytunk okozni olyanoknak, akik a maguk feje után mentek.

Szóval, visszatérve a gyerek utazására: nem volt egyszerű kialakítani sem egy ilyen helyzetet, a szülők nagyon nehezen engedik ismeretlen helyre a gyerekeiket, féltik, inkább maguk mellett szeretik tudni őket. Hosszú utat járt be az alapítványunk is, mire a szülők megértették, nálunk, velünk biztonságban van a gyerek. Aztán a mi bizalmi rendszerünkön alapulva engedték a mi „barátainkhoz” is. Ezt mindig így mondtuk, akkor is, ha nem volt barátság köztünk, mert csak így értették, fogadták el. És ezzel persze átvettük a felelősségét is az egésznek, hiszen nekünk engedték el, nem az ismeretlennek.

Nos, ezek után jöttek a bonyodalmak. Mert aki elvitte, teljesen jó szándékkal, úgy érezte, neki egyetlen hétvégén be kell pótolnia azt a hatalmas szociokulturális űrt, ami a két világ között van. Ami egyébként is sokkoló volt a gyerekeknek: minden és mindenki idegen, furcsa ételek, fürdőszoba, külön szoba, ismeretlen tárgyak…. Egyedül feldolgozhatatlan. És persze az elvárások…a fogmosás, a „nézegessünk könyveket”… az „akkor ma múzeumba megyünk”…. Közben kiderül, fejtetű van benne… nem eszik semmit…vagy túl sok pizzát evett, és összehányta magát….És jön az este. A „haza akarok menni”-vel. Eleinte sírás, majd hiszti, és reggel jön a telefon: visszavinnénk, nem gondoltuk, hogy ez ilyen.

Szóval, megértünk pár ilyet, és persze nem volt minden esetben kudarc, de az biztos, hogy egyetlen gyereknél sem került ettől az egy élménytől más vágányra az élet, a motiváció.

Ha valaki ilyen kapcsolatot szeretne, akkor meg kell ismerje a gyereket, bizalmi viszonyt kell kialakítania vele, ismernie kell a családot is. Látni, honnan jön. Javasoljuk azt is mindig, hogy ne egyedül menjen először hozzá a gyerek. Hanem egy testvérrel, unokatestvérrel. Mert ketten jobb elviselni az „idegent”, lehet együtt aludni a megszokottal, és már ez is segítség. És nem kell mindent bepótolni azonnal. A séta a városban annak, aki sosem látott emeletes házakat épp elég élmény. A mozgólépcső, egy nagy templom, egy szobor, egy szökőkút, egy pláza. Megismerni a fürdőszobát, a wc-t, a konyhát. Együtt főzni valamit, amit szeret. Játszani. Nem tanítani azonnal, mindenre, amiről a támogató úgy véli, hiányzik. Szeretni kicsit… erősíteni az önbizalmát. Meséltetni. És nem elborzadni. Semmitől.

Erre az óvatos építkezésre nem mindenki képes. Nagyon fárasztó is. Ráadásul csak úgy érdemes, ha ez nem egyszeri alkalom. Mert mindenkinek túl sok energiája van abban, hogy elkezdődhessen. És érdemes folyamatossá tenni. Lehet évközben egy-egy meglepetéscsomag, játékkal, iskolaszerrel, könyvvel, jelezve, hogy „fontos vagy nekünk”, érdeklődés a suliról, születésnapi meglepetés (ezek is remek pillanatok ott, ahol a szülinap nem ünnepelt), mikulás, karácsony, néha személyes látogatás, egynapos, nem „ottalvós”, csak kirándulós együttlétekkel…. Kicsit kiszakítva onnan, ahol él, élményt adva, kaput nyitva egy más világra, ami elérhető. Amiben meg kell tanulni magabiztosan mozogni. Csak ezzel a felelősséggel lehet belekezdeni. Olyan ez, mint a Kis herceg meg a róka. Akit, ha megszelídített, egyben felelős is lett érte.

És még így sem biztos, hogy sikeres lesz a történet. De ezzel a fajta folyamatossággal biztosabban érezhetjük, hogy elültettünk valamit benne, ami dolgozik belül, újra-és újra megerősítést kap, és ezzel esélyt kaphat egy másfajta életre. Ha pedig nem lesz nagy sikersztori, még akkor is ott van a „mi lett volna, ha ez sem történik meg vele?”- kérdése. Amiről persze borús sejtéseink lehetnek csak.

Én hiszek abban, hogy minden pozitív dolog beépül a gyerekekbe. Ezt pedig mindenki adhat. És sokszor kell megerősíteni, náluk talán még többször, mint a jobb társadalmi státuszúaknál. Mert túl sok a romboló hatás. Türelemmel lehet csak csinálni. No meg a legfontosabb, hogy szeretettel.

L. Ritók Nóra

A szerző az Igazgyöngy Alapítvány alapítója.

Fotók: Igazgyöngy Alapítvány

[sharedcontent slug=”cikk-vegi-hirdetes”]