Az Adj Hangot Egyesület 2014 decemberében indította útjára az első magyar börtönrádiót a Váci Fegyházban Rács FM néven – a műsort fogvatartottak készítik társaiknak. A program célja, hogy fórumot biztosítson a bent élőknek, amely segít a konfliktusok kezelésben, csökkenti a feszültségeket, és segítséget nyújt a szabadulás utáni időkben. Ma már Győrben a Sing Sing FM, a Gyorskocsi utcai női börtönben pedig a Hessz FM sugároz adásokat – az egyesület azt tervezi, hogy podcastok formájában a kinti hallgatóságot is megismerteti a börtönök világával. Az egyesület elnökével és egyik mentorával, Hajdú Judittal és Kovács Orsolya Eszterrel, valamint két szabadult emberrel, Verával és Horváth Mártonnal alias Márton Ábival beszélgettünk az egyesület új stúdiójában a kezdetekről, a Bv. intézetek szabályrendszeréről, kapcsolattartásról, elhagyásról, szabadulásról, és arról, hogy mit jelentett nekik a Börtönrádió.

84%

Év végéig még

16 613 194 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

[sharedcontent slug=”cikk-kozepi-hirdetes”]

Átlátszó: Két éve indult a Börtönrádió. Hogyan kerültetek Vácra, és mi volt ezzel a célotok?

Hajdú Judit: A Bv. Országos Parancsnokság jelölte ki Vácot, de az itteni parancsnok nem igazán örült, úgy gondolta, hogy csak púp leszünk a hátán. De azóta már ők is látják, hogy ez egy olyan történet, ami mindenkinek jó: jó a fogvatartottnak, a családjának, és jó a Bv.-nek is, mert a fogvatartottaknak értelmes elfoglaltságot ad. És jó a többieknek, akik hallgatják, mert olyan műsorokat hallgathatnak, amelyek kifejezetten nekik szólnak.

Á: Rádiós szempontból milyen kihívást jelent az, hogy börtönön belül van ez az adás? Milyen szabályok vannak?

HJ: Egyrészt meg kell felelniük a hallgatóságnak, akik a társaik, másrészt pedig a Bv.-nek. Nekünk nagyon fontos volt mindjárt a legelején, hogy ne érezzék úgy, hogy ez a Bv. rádiója. Ez egy abszolút kreatív műhely, ahogy mi a rádiót csináljuk. Amikor bekerül valaki a börtönbe, ott megmondják, merre hány méter. Apróságokból látszik, hogy mennyire nincsen semmi döntés a kezükben. Ehhez képest bekerülnek egy olyan közegbe, ahol mindent ők dönthetnek el: hogy milyen műsor lesz, hogy ki vágja, ki szerkeszti, ki fogja kérdezni, milyen kérdések lesznek.

Á: Úgy gondolod, hogy ezért is jelentkeznek a legtöbben, mert ez egy szabadabb légkört nyújt?

HJ: Azért jelentkeznek a legtöbben, hogy kiszabaduljanak a zárkából. Ez az első.

Kovács Orsolya Eszter: Meg azért is, mert ez értelmes elfoglaltság. Elmehet varrni, meg vannak papírhajtogató szakkörök, meg ehhez hasonló dolgok, de olyan szabadidős foglalkozás kevés van, amit az agyával végez. A bentiek arról szoktak beszámolni, hogy a foglalkozás során annyira másképp állunk hozzájuk, annyira más a viszony egymás között is, hogy gyakran elfelejtik azt pár pillanatra, hogy a börtönben vannak. Kirepülünk kicsit a falak közül.

Á: Magát a rádiózást megelőzi egy képzés is. Ez miről szól?

HJ: Van egy technikai képzés, ahol megtanulnak vágni, szerkeszteni, a szerkesztőprogramot használni, a hangfelvevővel bánni, stb. Aztán van egy újságírói része, hogy mi a jó kérdés, ki a nehéz interjúalany, és mit érdemes megkérdezni.

Á: A műsorkészítés során teljesen szabad kezet kapnak a fogvatartottak? Ki dönti el például, hogy milyen műsorok legyenek? A mentorok irányítanak?

HJ: Alapvetően ők döntik el, hogy milyen műsorok legyenek, és ennek megfelelően változik is a műsor, ahogy a műsorkészítők szabadulnak és újak jönnek a helyükre. Vácon például most az egyik főszerkesztő civilben kaszkadőr – a karaktere is olyan, hogy ezt a harcos vonalat viszi. Ez fantasztikusan jó, mert hogy arról szól, hogy nem nyavalygunk, nem reccsenünk meg, akármi jön kintről, felállunk, és kijutunk, és soha többet nem kerülünk ide vissza.

Á: Vannak jellemző műsorok, amelyek mindhárom börtönben népszerűek?

KOE: A kívánságműsor mindenhol vezet: egy kis papírra ráírják a zárkában, hogy milyen zenét kérnek, bedobják egy dobozba, vagy odaadják a reintegrációs tisztnek, ő pedig beviszi a rádió stúdióba, ahol felkonferáljuk és leadjuk nekik.

Á: A váci börtönben most egy harcos, sportos műsor népszerű, de már van tapasztalatotok a női börtönnel is. Ott milyen műsorok mennek?

Vera: Én korábban, a Gyorskocsi női rádiónak a születésénél voltam jelen. Most ott kicsit lágyabb, kicsit érzelmesebb műsorok mennek, meg ismeretterjesztő műsorok, olyan témákkal, mint a kozmetikumok a börtönön belül, vagy az egészségmegőrzés. Természetesen a kívánságműsor és az interjúk itt is mennek.

Á: Te miért jelentkeztél a programba? Nálatok is önként lehetett jelentkezni?

V: Én bent részt vettem mindenféle szellemi tornának nevezett foglalkozáson, úgyhogy mindenhova be is neveztek. Volt, aki önállóan jelentkezett, de például akik erőszakos bűncselekmények miatt voltak elítélve, azok kimaradtak ebből.

KOE: Ez börtön kritériuma volt, a Gyorskocsi utcai börtönnek kicsit szűkebb a feltételrendszere, mint az egyesületé.

HJ: Nekünk annyi a kikötésünk, hogy olyan nem jöhet, aki gyerekek elleni vagy szexuális bűncselekmény miatt ül. Más kizáró ok nincs.

Á: Amikor elindult a Hess FM tizenegy emberrel, Vera, neked mi volt a feladatod?

 V: Először is meg kellett tanulni a rádiózásnak, az újságírásnak ezt a fajtáját, meg magát a technikai részét is. Tehát mi kezdtük el a riportokat vágni, zenét alá, stb. Később kezdődött a műsorkészítés, szépen apródonként…

Á: Folytattad a rádiózást valamilyen formában, amikor kijöttél?

V: Miután kijöttem, az egyesület mindjárt felkarolt, szinte azonnal bekapcsolódtam a munkájukba. Tulajdonképpen egy hét múlva találkoztam a Judittal, és hívott, hogy jöjjek hozzájuk. Azóta dolgozom itt, ami adódik: most speciel az egy százalékért küzdünk.

HJ: Vera jogász, ezért sok mindenben tud segíteni nekünk.

 Á: Ábi, te a váci börtönben voltál, és ott jelentkeztél ebbe a programra. Miért?

 Márton Ábi: Én a négyéves büntetésemet töltöttem a váci fegyházban. Én már akkor dolgoztam, mert ez is az egyik feltétele volt annak, hogy valaki rádiózhasson.

Á: Mit lehetett dolgozni?

 MÁ: Általában Vácon a nyomdában és a nyomdakötészetben dolgoznak az emberek. Én a kötészetben dolgoztam, jelentkeztem a felhívásra. Sokan jelentkeztek még, és azt hiszem tízen maradtunk, ennyien kezdtük el ezt a tanulási folyamatot. Ez egy nagyon gyors képzés volt, de olyan mentoraink voltak, mint Hajdú Judit, Kerényi György, Braun Zsolt, Nyári Julianna. Egyébként mindent nekünk kellett kitalálni, magát a Rács FM nevet is, azt is, hogy milyen műsoraink lesznek. Mi voltunk az elsők, klassz dolog volt.

Á: Milyen műsorokat készítettetek?

 MÁ: Én a kívánságműsort készítettem, meg az Emberek és sorsok-at, és hát mindkettő népszerű volt. Utóbbit a zárkatársammal készítettem, ő is rádiós volt. Az volt a célunk, hogy bemutassunk különböző sorsokat. A felhívás úgy szólt, hogy bárki jelentkezhet a műsorba, aki elő tud állni egy épkézláb történettel, lehet szomorú, érdekes, vidám, nagyszerű, vagy tanulságos történet. Persze a végén mindig úgy vágtuk meg ezt az anyagot, hogy némi tanulsága legyen. Az volt a szlogenje, hogy „ne lépj ugyanabba a csapdába”. Tulajdonképpen nekünk az egész rádiózás erről szólt: hogy ha már csak egy embert meg tudunk menteni, az is valami.

Á: Miután kijöttél, tudtad folytatni?

MÁ: Miután kijöttem, csatlakoztam az egyesülethez és készítettem rövid, háromperces podcasteket. Aztán egyszer Nyári Julianna, aki a Rádió Q-nál műsorvezető-szerkesztő, megkeresett, hogy volna-e kedvem ott együtt készíteni műsort.  Kaptam a Mediátorban egy egyórás műsort, ez a Börtönhistóriák. … Ez nagyrészt arról szól, hogy a börtönből frissen szabadultak nyilatkozhatnak benne, hogyan tovább.

Á: Biztos mindenki nagyon várja a szabadulást. Mi a legnehezebb, amikor az ember kijön a börtönből?

MÁ: Először is van egy csodálatos, eufórikus érzés, ugye a szabadság, ez a legfontosabb. De ez hamar elszáll, pár óra alatt. Utána meg ott vannak a gondok. Azoknak kicsit könnyebb, akiket a családjuk megvárt, és van hova menniük. De nagyon sokan vannak olyanok, akiket már nem vár a családjuk, mert hosszabb időt töltöttek bent. Ez komoly probléma, volt is egy műsorunk a kapcsolattartásról az Emberek és sorsok-ban, amivel próbáltuk segíteni az elítélteket.

Á: A kapcsolattartásban segít a rendszer?

V: Elég nehéz a kapcsolattartás, mert a beszélők csak havonta egyszer vannak. Megszabják, hogy hány ember jöhet be, maximum másfél óráig tart, és elég nehéz ennyi idő alatt elmondani a praktikus dolgokat, és a családi kapcsolatot is fenntartani. Nekem az a tapasztalatom, hogy még ahol a családi kapcsolatok teljesen rendben vannak, ott is nagyon megviseli a családot is, sőt, talán a családot jobban megviseli a börtön, mint azt, aki bent van. Mert bent az ember valahogy tudja, hogy ez eddig fog tartani, a rendszabályokat tudomásul veszi, de kint nagyon sok negatív impulzust kell lekezelni. A szabadulás után valahogy ezek a fojtott érzelmek ott vannak a felszín alatt, és bár mindenki örül, hogy hál’ Istennek vége, de sok feszélyezett helyzet van. Az az igazság, hogy amikor az ember kijön, amikor kilép a kapun, ott egy eszméletlen űr van, még akkor is, hogy ha tudja, hogy várják.

Á: Neked volt hova menned, amikor kijöttél?

V: Miután kijöttem, reintegrációs őrizetes voltam még három hónapig. Ez azt jelenti, hogy a büntetés egy részét, maximum 6 hónapot, a bíróság engedélyezheti a börtön javaslata, illetve kérelem alapján, és ezt már a börtön falain kívül tölti az ember, meghatározott feltételekkel. A reintegrációs őrizet csak akkor működik, ha valakihez megy az illető, valakinek kvázi felelősséget kell vállalni azért, hogy befogadja, ellátja. Nekem rendezett családi kapcsolatom volt – özvegy vagyok, de a lányaimmal megvolt a kapcsolatom.

Ilyenkor van egy nyomkövető az ember lábán, ami esetenként lemerül: volt olyan, hogy itt, az egyesület irodájában kellett feltöltenem megbeszélés közben. Amikor kijöttem, el kellett mennem a háziorvoshoz gyógyszert felíratni. Hetekig nyűgölődtem rajta, hogy mi a fenét fogok a háziorvosnak mondani, hogy mi van a lábamon. Nem volt mese, el kellett mennem, és persze észrevette, kérdezte is, hogy mi ez. Mondtam, ez egy nyomkövető. Azt mondja, ja, nem kell törődni vele, van négy olyan páciensem, akinek ugyanez van. Akkor megszólalt az asszisztense, hogy manapság nem tudja az ember, hogy melyik pillanatban kerül be a börtönbe.

Á: Ábi, volt hova menned, amikor kijöttél? Volt olyan biztos helyed, mint a Verának?

 MÁ: Nem, nem volt, mert a családommal szakítottam, különben is előtte bérelt lakásban laktam. Először az egyik unokahúgomhoz költöztem, de aztán rendeződött ez a dolog, és be tudtam költözni a saját lakásomba. Nagyon nagy szerencsém volt, mert a Juditék egyből megkerestek, és munkát biztosítottak számomra. Kaptam egy laptopot, azzal már tudtam dolgozgatni, fizetést kaptam, mert volt egy pályázat, amit megnyert az egyesület, és akkor jövedelemhez is jutottam.

Á: Most a Rádió Q-nál vezetsz hasonló műsort, mint korábban Vácon. Érzel különbséget abban, hogy milyen közönségnek készíted a műsort?

 MÁ: Mindenképpen van némi különbség, mert ez egy zárt egység volt. Egyébként azt szoktuk volt mondogatni, hogy a Rács FM azért volt sikerre ítélve, mert mi tudtuk, hogy milyen műsor kell az elítélt társainknak. Itt kint ez más persze. De az őszinteséggel ugyanaz a helyzet. Bent sem volt cenzúra egyébként, minden ránk volt bízva: teljesen szabad kezet kaptunk. Meg ami még nagyon fontos volt, az a feltétel nélküli bizalom, amit a mentoroktól kaptunk. Az egy csoda volt.

Á: A börtönben a parancsnokság meghallgatta a műsorokat, mielőtt adásba mentek. Volt olyan, hogy cenzúráztak titeket?

HJ: Egyetlenegy műsort dobtak vissza, a migránsokról nem lehetett beszélni. Ez akkor volt, amikor ment a cirkusz a határnál, és akkor Vác is kapott olyan migránsokat, akik határt sértettek. Erről akartak műsort csinálni, de ezt leállították. De ezt igazából feljebbről állították le. Tehát van egyfajta cenzúra, de van bizalom is a Bv. részéről: tudják, hogy a fiúk tudják, hogy mi az, amit lehet, és mi az, amit nem. Az még nagyon fontos elv, hogy minden műsor olyan legyen, hogy akár még az áldozat is meghallgathassa. Tiszteletteljes legyen, és ne állítsa a bűnt, a bűncselekményt piedesztálra.

MÁ: Egyébként mindenki elmondta, a mi felelősségünk az, hogy a műsor ne sértse a biztonsági szabályokat. Innentől fogva nem is sértette. De bármilyen kéréssel fordultunk a vezetőség felé, általában engedélyezték. Nagyon kirívó esetben volt az, amikor egyszer egy hírhedt elítéltet akartam meginterjúvolni az Emberek és sorsok-ban, és azt mondták, hogy vele inkább ne csinálj interjút. Nem akarták, hogy szerepeljen a rádióban.

Á: Voltak olyan témák, amiket nem lehetett behozni a rádióba?

 KOE: Ez úgy igaz, hogy vannak olyan témák, amiket különösen szenzitíven kell kezelni. Például a halál, a családi kapcsolatok, a válás, az elmúlás. Nagyon sokan bevonulnak a börtönbe, és amíg a büntetésüket töltik, halnak meg a szeretteik, úgy hogy nem tudtak tőlük elbúcsúzni. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg család felbomlik közben. Ezek olyan témák, ami bent, egy zárt közösségben rettenetes nagy érzelmeket tudnak kiváltani, és ezért ezeket finoman kell kezelni.

Á: Segít egyébként a kibeszélés, hogy olyan a témákról beszéltek, amelyek egy csomó embert érintenek?

V: Szerintem a börtönben mindenféle olyan lehetőség segít, ahol az érzelmekről lehet beszélni, ennek nagyon pozitív hatása van. A börtönben mindenki rendkívül magányos, még akkor is, hogy ha tizenketten vagyunk egy zárkában.

Á: Általánosságban mennyire sikeres a Börtönrádió mint reintegrációs projekt?

HJ: Másfél év után csináltunk egy felmérést mindhárom börtönben arról, hogy az elítéltek mennyit hallgatják a műsort. Azt láttuk, hogy a fogvatartottak 77 százaléka naponta odakapcsolt. Ez szerintem azt mutatja, hogy sokan hallgatják és van értelme. A börtönön kívül pedig 100 százalékosak vagyunk: azok közül, akik részt vettek a Börtönrádióban, és már kiszabadultak, senki nem került vissza a börtönbe.

Á: Milyen terveitek vannak a jövőre nézve? Indultok a SozialMarien – a pályázatban miről írtatok?

HJ: Először is a podcastot szeretnénk megvalósítani, azért kalapoztuk össze ezt a stúdiót, hogy kint is megszólalhasson a rádió. Egyrészt kell azoknak, akik kijönnek, hogy tudjanak reintegrálódni, másrészt a társadalomnak befogadónak kell lennie, hogy legyen hova visszatérni. Adjuk meg a második esélyt mindenkinek, aki kijön. Olyan műsorokat szeretnénk csinálni, amelyek személyes történetekre, börtöntörténetekre építenek. Ezt önkéntes munkában csináljuk, mi is, és azok is, akik kijönnek. De azon vagyunk, hogy legyen rá pénz, és tudjunk fizetést adni. Az emberek általában nem tudják, hogy miért jó a Börtönrádió. Nem gondolkoznak el azon, hogy azok az emberek, akik bent vannak, egyszer majd kikerülnek. És mennyivel jobb, ha a szomszédomban olyan ember lakik, aki nem dühös amiatt, ahogy odabent viselkedtek vele, hanem vannak tervei, céljai, és tudja, hogy mit szeretne kezdeni az életével, és ehhez meg is kapja a támogatást.

Szavazás!

Még február 24-ig szavazhatsz a Börtönrádió szabadon-projektre, hogy az Adj Hangot Egyesület elnyerje a SozialMarie társadalmi innovációs díjat. Céljuk, hogy azok, akik bent elkezdtek rádiózni, kint folytathassák. Közösségi adománygyűjtésből már megcsinálták az új stúdiót, szeretnének némi fizetést is adni a műsorkészítőknek. Ahogy az egyesület elnökségi tagja, Kovács Orsolya Eszter mondja, ez egy falakon átívelő történet.

Ha szavaznál, kattints a SozialMarie oldalára! Bővebb információ az Adj Hangot Egyesület honlapján, ahol pénzadománnyal vagy technikai eszközökkel is támogathatod az egyesületet, az aktuális hírekről pedig a rádió Facebook–oldalán tájékozódhatsz.

Vitrai Barbara

[sharedcontent slug=”cikk-vegi-hirdetes”]