Adj SZJA 1%-ot, hogy megtudd, mire megy el az adód 99 százaléka!
18516641-1-42
Azt hiszem, az adományok között első helyen áll. Ha valahol szegénységről hallunk, először a ruha jut az eszünkbe, amivel segíthetünk.
Persze nem volt mindig így. Régebben az élelem a segítségnyújtásnak az első eszköze volt. A ruha, cipő csak a második volt, ami a rászorulókkal kapcsolatban felmerült. Miért változott ez meg? Talán azért, mert azt hiszem, az adományozási kultúránk „feleslegközpontú”. Azt adjuk, ami nekünk már nem kell. Amiből túl sok van, amivel már nem tudunk mit kezdeni, ami már csak a helyet foglalja nálunk. Ezzel pedig a ruhákkal kapcsolatban szembesülünk először, ennek az okait pedig a ruhaneműkhöz való viszonyunkban és persze az itt is kivédhetetlen fogyasztói világ hatásaiban kell keresnünk.
Elég csak mondjuk ötven évre visszamennünk. Amikor még az asszonyok stoppoltak, átalakítottak, varrtak. Mikor még sok háztartásnak a varrógép is része volt, a jó kis lábbal hajtható Singer, és ahol nem, ott kézzel is tudtak varrni. Ha nem ment, minden településen volt, aki szakértelemmel nyúlt ezekhez a dolgokhoz is. A nadrágok felhajtása, a szűkítő varrások beépítése, majd kiengedése, vagy a végérvényesen sérült ruhák anyagának szétbontása és újravarrása másra, a mindennapi élet része volt. A ruhák több generációt is kiszolgáltak. Ebben az időben a divat követése leginkább az asszonyok kreativitásán múlt.
Aztán változtak az alapanyagok is, no meg újabb és újabb üzletek, üzlethálózatok nyíltak, nagyobb lett a verseny, több lett az akció, a leárazás, aztán megjelentek a nagy divatmárkákat utánzó, olcsó kínai boltok, és elterjedt a használt nyugati ruhák kereskedelme is. Eleinte csak a nagyvárosokban, később a kisebbekben is, ma már a legkisebb faluban is megjelenik a „piacozó”, az olcsó új vagy használt ruhákkal.
A ruhához való viszony az elérhető, olcsóbb ruhákkal átalakult, ma már nagyon gyorsan cserélődnek a ruhatárak, és egyre nagyobb az a mennyiség, amitől könnyű szívvel válnak meg az emberek. Nem alakítunk át, ha kihízzuk, hanem újat veszünk. Nem kínlódunk a zipzárcserével, a szakadások kijavításával. Sem időnk, sem megfelelő eszközünk nincs hozzá, és egyre ritkábbak azok a helyek is, ahol ezt mint szolgáltatást megrendelhetjük.
Hát túladunk rajtuk. Odaadjuk annak, akinek nem telik ilyen gyors cserére. A ruhamennyiség, amit adományozásra fordítanak az országban, évről évre nő. Fölösleges ruhája szinte mindenkinek van. Óriási mennyiségek keringenek ma az országban. Ennyit nem tud felszívni a rászoruló réteg, úgy biztosan nem, hogy a ruha értékként jelenjen meg, amit mosni kell, amire vigyázni kell. Gyakran nem is azt kapja, amire szüksége lenne. A leggyorsabban cserélődő ruhatárak a magas társadalmi státuszúakhoz kötődnek. Akik általában a munkájukból adódóan öltönyöket, kiskosztümöket hordanak. Akik a legrászorulóbbak, azoknak nem efféle kell. A közmunkán nem ezek a legideálisabb ruhák. A jó szándékú adományozó ebbe nem gondol bele. Ő azt adja. És nem érti, hogy miért nem kell.
Persze más nehézség is van. A hagyatékruhák csoportja. Olyan, negyven-ötvenéves ruháké, amiket azok az emberek hordtak, akiknek még a ruhához való viszonya más volt. Akik őrizgették, vigyázva, egész életükben. Mikor elmennek, mindez a gyerekeikre marad. Mit tehetnének vele? Kézenfekvő, menjen adományba.
De kinek? Kinek kell az ötvenéves dzsörzé ruha, tergálkardigán, a hosszú ballonkabát vagy a kicsit molyrágta teddiberbunda? Kinek lenne szüksége a megsárgult nyakú műszálas ingekre, ódivatú kosztümökre, öltönyökre? „Hiszen még semmi bajuk!” – mondja az adományt felajánló, és mikor azt is mondom, hogy akikkel mi dolgozunk, azoknak nem igazán az öltöny hiányzik, nem hordanak effélét, jön a következő kérdés: „És arra még nem gondoltak, hogy át is lehetne alakítani őket ?!”
Vajon mivé alakíthatnánk? Melyik szegénységben élő tinédzser örülne, ha egy dzsörzé zakóból átalakított kabátot kapna? És ki alakítaná át? Mibe kerülne mindez? Hol van ez azokhoz a kabátokhoz arányítva, amelyek a secondhand boltokban kaphatók?
A fiatalok, legyenek akár szegénységben élők is, nem ezeket akarják. Hanem azokat a ruhákat szeretnék hordani ők is, amelyeket azokon a társaikon látnak, akiknek telik divatos ruhára. Nem akarják, sem ők, sem a szüleik, hogy az iskolában, vagy akár máshol, „látszódjon rajtuk” a szegénység. Sokszor mondják a látogatók, akik az iskoláig jönnek: nem is látszik rajtuk, hogy szegények. Aztán, ha elvisszük őket a családokig, a házakig, megdöbbennek.
Nem szegényként nehéz érteni, hogy a szegénység az nem egy büszke dolog. Az olyan, amit takargatni kell. Úgy kell tenni, mintha nem lenne. Mintha telne mindenre. Mintha olyan ember lenne, mint más.
És megveszik az olcsó kínait, mert az sztreccs, mert azon arany felirattal van megnyomva valami külföldi szöveg, amit nem is értenek, de mindegy, mert nem ez a fontos, hanem az, hogy ettől divatosnak tűnik. Ha felveszi, azt érzi, ő is valaki. Hogy ő is megérdemli. Ezért válogat az adományba kapott használt ruhák között is. Nem kell neki mind. Más színűt akar. Más mintásat. Divatosabbat.
Az adományozó meg nem érti. Mert szerinte, ha szegény valaki, akkor ne válogasson. Örüljön, hogy kap. Örüljön annak is, ami lyukas vagy szakadt. Varrja meg. Meg annak is, ami foltos. Mossa ki. Meg annak is, ami kinyúlt. Jó az még attól. Nekik jónak kellene lenni.
Persze van, aki érti ezt. Ami nagyon viseltes, azt nem adja tovább. Sem az olyat, amit ő sem venne fel. Persze ez is nehéz, mert mindenkinek máshol van az a határ, ami alatt már nem venné fel. Mégis, ez talán fontos szintjelző lenne. Ha elfelejtenénk a „nekik jó az is” gondolatot.
A többinek meg ott vannak a használtruha-konténerek. Ahonnan újrafeldolgozásra kerülhetnek, anyagként. A válogatás, szelektálás az adományozónál kell, hogy kezdődjön. Amiben megszülethet olyan döntés is, hogy „ezt már nem adom tovább”. És még így is túl sok, ami már nem kell. Senkinek.
Gyerekruha terén még kezelhető a dolog. Sőt, a 9–14 éves fiúruha többnyire nem elég, az nálunk is mindig hiányzik. De a felnőttruha túl sok. Nemcsak nálunk persze, hanem mindenhol a világon. De nem szabad azt gondolnunk, hogy ez az egyetlen eszköz, ha segíteni akarunk. Ha jól akarunk segíteni.
Idén március 20-ig lehetett pályázni a Szegénységről Méltósággal Sajtódíjra. A jelentkezés lezárultával a zsűri egyik tagjával, Jancsó Judittal arról beszélgettünk,...
Az Esély Labor Egyesület idén hatodik alkalommal osztja ki a Szegénységről Méltósággal Sajtódíjat. Ennek kapcsán beszélgettünk a szervezet elnökével, Csordás-Takács...
