Irénnek korábban nemcsak lakása, saját presszója is volt Békésben. Most ötven éves, három éve hajléktalan. Brigitta szintén ötven körül van, ő az erőszakos férje elől menekült az utcára. Ennek már több mint tíz éve. Gyermekei intézetbe kerültek, ahonnan néhány év után sikerült kihoznia őket. A két lány most a férje rokonainál, Miskolcon él. Egyikük sem tudja, hogy az édesanyjuk hajléktalan. Milyenek a mindennapok a hajléktalanszállón, ki mivel foglalkozik, ki lehet-e bírni akár csak egy napot is józanul az utcán? Hogy telnek az ünnepek, már ha abból indulunk ki, hogy vannak egyáltalán? – Élettörténetek a Fűtött utcából, 1. rész

Beszélgetéseink az atlatszo.hu és a Tilos Rádió közös karácsonyi ételosztásán készültek az Oltalom Karitatív Egyesület Dankó utcai melegedőjében.

81%

Év végéig még

19 101 233 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A lábadozóban van talán az egyetlen hely, ahol a tévé zajától eltekintve viszonylag nyugodtan beszélgethetünk. A körülbelül tizenkét ágy mindegyike foglalt. Néhányan csak fél szemmel, többen leplezetlenül figyelik, ahogy kicsit elfogódva körülüljük az asztalt. Egyikük sem adott még interjút soha. Irén azt mondja, a hajléktalanságot azért nem bánja csak, mert így derült ki tavaly, hogy a veséjén rákos daganat van. A műtét jól sikerült, most egy trombózis miatt van a lábadozóban. Mindkettőjük szerint nagyon könnyű odakerülni, amit ma hajléktalanságnak hívnak. Irén 36 éves koráig élt igazán jól, ahogy fogalmaz, akkor lecserélték egy másik nőre. Budapestre költözött, ő is hamar talált új partnert, különbet is a volt férjénél, aki egyébként a válás után sem osztozott a vagyonon.

Az új kapcsolat hiába volt különb, kudarcba fulladt, aminek Irén szerint az anyós volt az oka: „ő csak a párom volt feleségét tekintette menyének, engem nem fogadott el soha. Talán azért, mert roma származású vagyok”. A következő élettársával sem volt nagyobb szerencséje. Kapcsolatuk végén a férfi szó szerint kirakta a Mátyás tér közepére. Ez három éve történt. ’A férjem alkoholista volt. Többször előfordult, hogy nemcsak engem, hanem a gyerekeket is megütötte – meséli Brigitta – nem bírtam tovább, megszöktem. Két lányuk intézetbe került, ahonnan nagy nehezen sikerült csak kihoznia őket. A gyerekeket ugyan befogadta a volt férj testvére, de Brigittának nem volt hova mennie. „Sajnos ide kellett menekülnöm. Megkönnyebbültem, mert nem kellett tovább a férjemmel lennem. Körülbelül tíz éve vagyok hajléktalan. Tíz, sajnos. Nem büszkeség, de ez van. Először egy kicsikét furcsa volt szállón lakni, de sokkal jobb, mint utcán lenni. Voltam ott is jó pár hónapig, a férjem még ott is üldözött, úgyhogy jobb itt lenni”. Közben a lányok is megnőttek. Egyikük 23, a kisebbik 19 éves. Mivel Miskolcon laknak, Brigitta havonta-kéthavonta tudja csak meglátogatni őket. „Ők jól vannak hála Istennek, de azt nem tudják, hogy itt vagyok, hogy hajléktalan vagyok.” Szerinte a fedél nélkül maradt szülők többsége megpróbálja eltitkolni gyermekei elől a hajléktalanságot. Én sem merem megmondani a lányoknak, mert szégyellem. Nem azért, mert megtagadnának, hanem azért, mert nekik is rossz lenne, főleg a kisebbiknek. Ő nagyon érzelmes, a szívére venné, ekkora fájdalmat nem bírna ki.

Irén szerint ha valaki ad magára, nem is olyan nehéz titkolni a hajléktalanságot, az adományokban sok márkás ruha is akad. Ki hinné, de ez néha még hátrány is: „sokaknak ellenszenves, hogy adott esetben mi Nike cipőben járunk. Akkor azt mondták, hogy honnan van, lopjuk? Más megdolgozik érte, nekünk meg csak van? Hát, itt kapjuk adományba, válaszolom. Egyébként meg én is ledolgoztam harminc évet, világéletemben fizettem az sztk-t, mindent.” Brigitta azt mondja, olyanok is vannak, főleg férfiak, akik üzletelnek az adományba kapott ruhadarabokkal: „Volt olyan, hogy a szocmunkás előtt lebukott egy úriember, még az intézményt is el kellett hagynia. Tényleg nagyon jó, hogy itt kapunk ruhát is, de ezek miatt sokszor annak már nem jut, aki tényleg rá lenne szorulva. Hogy mire költi aztán a bevételt? Természetesen italra.” A Fűtött utcában 2-300-an szoktak összegyűlni esténként. Brigitta és Irén szerint is nagyon sok közöttük a szenvedélybeteg, pontosabban az alkoholista, mivel drogosokat nem engednek be az intézménybe. Akinek jut, valamilyen gyógyszert is bevesz az ital mellé. Irén szavaival élve: „sok az elkeseredett ember”. „A szocmunkások figyelnek ránk és szerintem jogosan. Én voltam a Podmaniczkyn, a Dózsán, több ilyen intézményben, voltam fizetős szállón, sok helyen. Arra jutottam, hogy tényleg az emberekben van a hiba. Az ottlakók sokszor el vannak szállva maguktól, azt hiszik, hogy övék az intézmény és az új emberekkel is lekezelően viselkednek. Sok mindenen átmentek már, félnek, hogy ellopják a ruhájukat, a dolgaikat. Én soha sem veszekedtem, inkább eljöttem onnan” – mondja Irén. Brigitta börtönhasonlata szerint ott sem az őrök, hanem az elítéltek a rosszak.

Vamzerek, árulók a hajléktalanok között is vannak. Például olyanok, akik azt figyelik, hogy megpróbál-e bárki alkoholt becsempészni, az ugyanis ott tiltott dolog. Napközben, a szállón kívül mindenki annyit ihat, amennyit akar, de aki a délutáni nyitáskor megpróbálja bevinni, attól elveszik az italt. Arra a kérdésre, hogy loptak-e már el tőlük valamit, mindketten igennel válaszolnak. „Mindenem volt, sokszor szinte semmim sincs már – foglalja össze tapasztalatait Irén- itt folyton lopnak. Tőlem elvittek már telefont, gyógyszereket, volt, hogy a táskámat is.” „ Amikor szólunk a szocmunkásoknak, hogy sajnos megint lopás van, általában azt a feleletet kapjuk, hogy figyeljenek jobban a cuccaikra. Ennyi.- folytatja Brigitta – Zárható szekrény itt nincs. Nekem is sorozatban tűnt el a tisztaságim, a telefon, a ruhám. Itt nem is fog megszűnni a lopás.” A szállón lakó hajléktalanokkal kapcsolatban viszont már eltérő véleményen vannak. Míg Brigitta úgy látja, hogy „itt az emberek itten a nagy többsége alkoholista, kötözködők, büdösek. Hiába mondják nekik a szocmunkások, akkor sem fürdenek”, Irén szerint „nagyon jószívűek, adakozóak sok ember jobb, mint egy testvér”. Vannak olyanok is, akiknek 80-100 ezer forint a nyugdíjuk, de mégis itt lehetnek. Az olyan miért nem tud elmenni albérletbe? Akinek meg nincs semmilyen jövedelme, az meg kint van az utcán? Ezt nem értem meg – teszi hozzá Brigitta.

Irén eredeti szakmája szakács, de az utóbbi tizenöt évben többnyire konyhai kisegítőként tudott csak elhelyezkedni. Többnyire plázákban dolgozott. Utolsó munkahelyét hét év után, három éve veszítette el, de ez egy külön történet. Jelenleg 25 ezer forint szociális segélyből él. Azt tervezi, ha felépül, újra munkát keres. „Az a baj, hogy az igazolványomban benne van a cím, hogy Dankó utca 15, és bárhová mennénk, vagy azt mondják, hogy hajléktalan, vagy azt, hogy roma, és nem vesznek fel. Holott a korábbi munkahelyeimen is szinte családtagként kezeltek. Hajléktalan vagyok, nem érdekel, ki mit gondol rólam. Voltam én is milliomos, most szegény vagyok. A gyerekeim, a testvéreim szeretnek. Heten vagyunk testvérek, de egyikükhöz sem akarok költözni, mindegyiknek megvan a maga élete.” Brigittához hasonlóan Irénnek is két gyermeke van. Lánya 25 éves, Békés megyében lakik. Mivel a környéken kevés a munkalehetőség, azt tervezi, Budapesten keres majd alkalmi munkákat.

Fia a Dankó utca közelében, a Mátyás téren lakik. Miután utolsó élettársa szakított vele, Irén is odaköltözött. „Akkoriban a fiam füvezett. Bár már majdnem harminc éves volt, állandóan tizenéves drogosok mászkáltak hozzá. Nem lehetett őket kizavarni a lakásból, terrorizálták a fiamat. Éjjel-nappal ott voltak, fújták rám is a füstöt. Négy hónapig bírtam így dolgozni, aztán feladtam. Pontosabban észrevették rajtam, hogy fáradt vagyok, nem úgy dolgozom, ahogy dolgoztam, és kirúgtak. Nekem itt jobb, mint ott, viszont hála Istennek már nem járnak hozzá drogosok, mert rendőrt hívtam rájuk és elzavartam őket. A rendőrök persze nem mindig azt csinálták, amiért én kihívtam őket, hanem folyton engem igazoltattak. Szabálysértési eljárást indítottak ellenem és nemsokára 22 napot kell ülnöm miattuk, pedig csak annyit mondtam, hogy ne engem piszkáljanak, aki kihívtam őket, hanem azt a 15 drogost, akik ott csorgadoznak ki a lakásból.”

Hogy telik egy átlagos nap a Fűtött utcában? Brigittáé például így: reggel fél hatkor van ébresztő. Amíg takarítanak, bemegyünk a kávézóhelységbe. Fél hétkor ki kell onnan jönnünk. A délutáni beengedés fél négykor van, addig azt csinálunk, amit akarunk. Viszont ha délután már felírtak, reggelig nem mehetünk ki. Én nagyon szeretek olvasni. Legszívesebben egész nap csak olvasnék.

– Könyveket olvas, vagy inkább újságokat?

– A könyveket jobban szeretem.

– Van kedvenc írója?

– Danielle Steel, az a legkedvencebb.

– Honnan lehet beszerezni a könyveket?

– Van itt is könyvtár, a saját könyveinket meg adogatjuk körbe. Egyvalamit szeretnék még, de azt nem tudják ide behozni: a kézimunkát. Imádok kézimunkázni.

– Szóval elindul a nap. Mi történik, hova megy?

– Van, amikor innen kimegyek, és egy kicsikét bemegyek a Szerdahelyibe. Nem tagadom, van, amikor megiszok egy-két sört, amikor a hülye emberek már annyira kiborítják az agyamat. Az emberek józanul nem tudják elviselni a másikat. Itt nem. Itt bejön az ember normálisan, kimegy hülyén. Ezt komolyan mondom.

– Kikkel szokott sörözni?

– Van egy barátnőm itt a Szerdahelyiben, a Jutka. Gyerekkorunk óta ismerjük egymást, együtt nőttünk fel az intézetben. Van úgy, hogy bejönnek haverok, mondjuk például a mellettem ülő kolleganő, az Irén. Adok neki egy kis vodkát, vagy valamit, elvagyunk. Van, amikor jó kis zene van, mulatós, szóval valahogy el kell egy kicsikét engedni. Őszintén szólva, nagyon sokat idegeskedek. Volt egy barátom, akit itt, a szálláson ismertem meg, hét hónapig voltunk együtt, az borított ki engem. Most egy ideig nem kell nekem férfi.

– Említette, hogy intézetben nőtt fel. Mikor került oda?

– Ötéves koromban kerültem be az intézetbe és tizennyolc éves koromban jöttem ki. Szinte mindegyikben voltam. Nagyon sokat szökdöstem, így hát hova kerültem? Esztergomba, a javítóintézetbe. Onnan is elszöktem, átmásztam a palánkon. Higgye el nekem, hogy sokkal jobban éreztem ott magam, mint bárhol máshol. Volt, amikor hazamehettem, de amikor meghallottam, hogy a szüleim megint veszekednek, inkább visszamentem az intézetbe.

– Hol és hogyan fogja tölteni az ünnepeket?

– Talán az apámnál, de vele sokszor nem jövök ki, mert igen házsártos. Mióta anyukám meghalt, azóta megbolondult. Lehet, hogy a barátnőmnél leszek. Vagy ha nem, akkor itt.

– Irén, Ön tudja már, hol, kivel tölti az ünnepeket?

– Még nem tudom. Jó pár éve nincs már se szilveszterem, se karácsonyom. Nem jó világban vagyunk most. Nekem a gyerekkorom ezerszer jobb volt. Akkor még tudtam örülni a karácsonynak meg a szilveszternek is, de most nem. Nem veszem ünnepnek. Nincs karácsonyfa, nincs normális családom, a testvéreim messze vannak. De ettől sem keseredek el, mert van egy új barátom. Ő is hajléktalan, a kilencedik kerületi férfiszállón lakik. Ő már talált munkát, szinte éjjel-nappal dolgozik. Az a célunk, hogy albérletbe menjünk. Úgy néz ki, februárban meg is lesz rá a pénz.

– Mi az, amit még fontosnak tartanak és megosztanának velünk? Irén?

– Azt vettem észre, hogy egyre több lesz a hajléktalan, mert sokan nem bírják fizetni a rezsit. Viktor úr ugyebár azt mondta, hogy meg lehet élni a minimálbérből. Én még a minimálbért sem kapom, csak a 25 ezret. Azt szeretném, hogy ő éljen havi 25 ezerből legalább egy évig. Nagyon nehéz ma kikapaszkodni innen. Akinek nincs ereje elindulni, az még lejjebb süllyed. Én normális családi életet akarok. Összesen három unokám van. Többször szeretném őket látni, szeretnék nekik ajándékot venni, de még nincs miből. Most is a barátom küldött be egy csomag dohányt, amit beosztok három napra. Mindenről én sem mondhatok le. Én optimista vagyok, szerintem jobb lesz a sorsom. Én nem adom fel. Mindenkinek nagyon boldog új évet!

– Brigitta, ön mit tart még fontosnak elmondani?

– Vannak olyan emberek, akik innen elmennek, de egy-két év után sajnos visszakerülnek. Sokan jönnek újak, eleinte jólneveltek, utóvégre ők is átlagemberek. Szóval itt is cserélődnek az emberek. Ugyanúgy, mint a börtönökben. Minden társamnak azt kívánom, hogy javuljanak meg, ne igyanak, legyenek mindenben keményebbek.

Szávuly Aranka – Szakács András

(A kép illusztráció, innen.)