Miközben szervezetek és segítők egész csapata támogatja a menekülő bántalmazottakat, a bántalmazóval nem foglalkozik senki. Ez a fordított logika, mely az ok helyett az okozatra, a fenyegetés helyett a fenyegetettre koncentrál, szükségszerűen katasztrofális következményekkel jár: csak idő kérdése, mikor találja meg az egyre zavartabb tudatú elkövető újra az áldozatait.
Magdi az életveszélyes fenyegetésekkel súlyosbított bántalmazás után rászánja magát, hogy megszökjön. Szeptember végén jönnek el fiával a közös lakásból, ahová aztán soha többé nem térnek vissza. Értelemszerűen a lakásra fölvett hitel törlesztése is megszakad: Magdiék jövedelmét fölemésztik az új élethelyzet rendkívüli költségei, László pedig azt üzeni nekik, hogy csak személyesen hajlandó pénzt adni. A férfival kapcsolatot tartók szerint ekkor már a volt férj gondolkodása amúgy is erősen beszűkült: minden idejét és energiáját a fölemészti a „családja visszaszerzése”.
Bántalmazástól gyilkosságig I. – Kóros féltékenységből ölt a homályos belügyes kapcsolataira hivatkozó férfi
A bántalmazó kapcsolatok és a családon belüli erőszak pszichológiai, kriminológiai vetületeit sokan feltárták már. Mi most arra teszünk kísérletet, hogy az április 2-án megölt asszony életének utolsó hónapjait rekonstruáljuk. Riportunk nem annyira a családon belül zajló interakciók, folyamatok leírására fókuszál, inkább a segítségnyújtás intézményrendszerét mutatja be, az asszony – Magdinak fogjuk nevezni – életének utolsó stációit végigjárva. Tovább az előző részre.
A szakemberek visszaemlékezéseiben van némi eltérés a pontos időpontokat illetően – az asszonnyal akkoriban intenzíven foglalkozó egyik szociális munkás határozottan állítja, hogy Magdiék szeptember elején szöktek meg László elől, míg az őket gondozó pszichológus feljegyzéseiben szeptember vége szerepel. Akárcsak a területileg illetékes családsegítő esetnaplójában – igaz, ők a magára maradt élettárstól értesültek Magdiék „eltűnéséről”. Abban egyetértés van, hogy Magdiban az addig őt megbénító félelem fokozódott addig, hogy lépni merjen. Ha elolvassuk a rendőrségi feljelentésben tett vallomását, meg is érthetjük az okot: azon a bizonyos szeptember végi vasárnapon ő és Péter szó szerint az életükért küzdöttek a késsel, baltával, bottal támadó Lászlóval:
„Veszekedés közben azt mondta, elvágja a torkom. Amikor ezt mondta, a kezében volt egy kb. 20 cm pengéjű kés. Meg is indult felém a késsel, de én belerúgtam, és ettől a László elesett. Emiatt tudtam előle elmenekülni, de csak a konyháig jutottam. (…) lelökött a földre, és fojtogatni kezdett. (…) Amikor a konyhában dulakodtunk, akkor odajött a fiam, aki próbált nekem segíteni. (…) A László az előszobában a szekrényről magához vett egy baltát, amivel többször a fiam felé ütött.”
A menekülés azonban nehezebb volt, mint amire számítottak, Péterrel ugyanis nem fogadta be őket egyetlen, a szociális ellátórendszerhez tartozó szálló sem. Volt olyan hely, ahol az intézményvezető számára az utolsó pillanatban, a felvételi interjún derült ki Péter pszichiátriai érintettsége, mire azonnal visszakoztak. Úgy tűnik, a skizofrénia mint diagnózis olyan stigmatizáló attribútum, ami még a szociális ellátásban dolgozók jelentős részénél is pánikreakciókat vált ki. („Hogy képzelik, itt gyerekek is vannak!” – reagált az egyik szálló vezetője.) Ebben a helyzetben Magdiék reálisan egyetlen helyről, a budapesti krízisközpontok egyikétől várhattak segítséget. Ide 2013. október 8-án fel is vették őket, azzal, hogy a törvényben garantált kétszer négy hetes tartózkodást biztosítják számukra. Kérdés persze, mire elég-e ez a szűk két hónap? Arra biztosan nem, hogy egy lakóhelyéről elüldözött, a lakókörnyezet támogató kapcsolataitól (szomszédok, barátok) megfosztott, a biztonsági kockázat miatt legtöbbször a munkahelyéről is lemondani kényszerülő ember új életet kezdhessen. Magdinak ráadásul cipelnie kellett magával Pétert, a fiát is, akiről akkor úgy tűnt, nem képes az anyja nélkül boldogulni.
Az asszony a szeptemberi pánikszerű meneküléskor a közös lakásban hagyja az irataikat és a dolgaik egy részét. Október közepén a krízisközpont munkatársai rendőri segítséget kérnek, hogy elhozzák az ottmaradt holmit. A rendőri biztosítás ellenére a volt férj becsmérlő, fenyegetőző kijelentéseinek kíséretében zajlik a hurcolkodás – a férfi egyrészt demonstratívan felírja a központ autójának rendszámát, mintegy tudatosítva az asszonyban, hogy úgyis megtalálja őket; másrészt később „emberrablásért” feljelentést tesz a rendőrségen. Jellemző az egész ügy kezelésére, hogy a rendőrség komolyan veszi a bántalmazó feljelentését, dacára annak, hogy ekkor már Magdi feljelentése nyomán nyomozás folyik a férfi ellen. Végül a két ügy „összeér”, az asszony jelentkezik fiával a kapitányságon, ezt követően lezárják a nyomozást. Magdiék révbe értek – igaz, mindössze néhány hétre.
A krízisellátóban az elsődleges cél az áldozat életének megmentése, biztonságának megteremtése, továbbá mentálhigiénés támogatás a trauma feldolgozásának megkezdéséhez, és jogi segítség a szükséges jogi lépések megtételéhez. Magyarországon tizenhárom krízisközpont működik, ebből kettő Budapesten. A segítséget kérő bántalmazottakat általában nem a területileg legközelebbi krízisközpont látja el, pontosan azért, hogy biztonságos fizikai távolság legyen a bántalmazó és az áldozat között. Budapest, nagysága miatt, ebből a szempontból kivétel, itt előfordulhat, hogy a budapesti áldozat a városban marad. A krízisközpontból való kilépés után azonban nincs hova mennie egy egyedülálló, kiskorú gyermekkel nem rendelkező, vagy nagykorú fiával menekülő nőnek. A szociális ellátórendszer – a családok átmeneti otthona, vagy az anyaotthonok helyett – a női hajléktalan szállásokra irányítja őket, ami nem jelent valódi alternatívát.
Amennyiben a gyermekvédelmi- vagy szociális ellátórendszer valamely intézményébe távozik az áldozat, úgy az adott intézmény veszi át az esetfelelős feladatait, ő az, aki a továbbiakban segíti, szervezi a segítségnyújtást. Speciális esetekben – mint például a most vizsgált, két nagykorú bántalmazottat érő erőszak esete -, nem feltétlenül valamely rendszerbe lépnek tovább az áldozatok: önálló lakhatásba költöznek, piaci alapú albérletet, szobabérletet keresnek. Ebben az esetben a területileg illetékes családsegítő szolgálat tud támasza lenni a nagykorúaknak – feltéve, ha kérik.
Lászlónak nemcsak arra volt meg a képessége, hogy pokollá tegye a volt családja életét. (Magdiék utazásai a városban például órákig tartottak, akkor is, ha a két pont közt csak néhány kilométer volt a távolság. Mivel sosem tudhatták, követi-e őket a volt férj, a krimikből ellesett módszerekkel próbáltak egérutat nyerni.) A férfi nyílt és burkolt fenyegetéseivel képes volt krízisbe sodorni azokat a szervezeteket is, melyeket paranoid téveszméi összefüggésbe hoztak volt felesége szökésével. Magdiéknak a gyilkosságot megelőző tíz hónapos vándorlása az ellátó szervezetek között részben ezzel magyarázható: a legtöbb helyen nem bírták a nyomást, így nem is próbálták marasztalni őket, mikor az asszony távozni akart, de volt, ahol tudomásukra hozták, hogy örülnének, ha másik intézményt keresnének.
Legtovább a Péternek pszichiátriai ellátást nyújtó alapítvány tartott ki, de ennek nagyon súlyos ára volt. László már szeptember közepén megjelent – a kapuval szemben egy padon ült, figyelt és jegyzetelt. Az egyik munkatárs kiment hozzá, behívta, beszélgettek. A férfi a feleségét kereste, panaszkodott, de a tudata nem volt tiszta. Az alapítványt vezető pszichiáter számára egyértelmű volt, hogy a férfi mentálisan nagyon rossz állapotban van, mindnyájuk érdekében próbált vele partneri viszonyt kialakítani. Meg is egyeztek, hogy Lászlót is gondozásba veszik, rögtön meg is kapta a gyógyszereket, amelyeket szednie kell. De hiába az empátia, a huszonöt éves szakmai rutin, a férfi beteges gyanakvását az alapítvány sem kerülhette el. Legközelebb már azzal jött vissza, hogy be akarják gyógyszerezni, de ő átlátott a szitán, szó sincs semmiféle együttműködésről. Néhány nap múlva pedig a készenléti rendőrség emberei szállták meg az épületet: a nappali kórházi, illetve ambuláns ellátáson levő több tucat súlyos diagnózisú beteg nézte végig, ahogy a rendőrök padlástól a pincéig végigkutatnak mindent, „egy szexrabszolgaként fogva tartott nőt és bekábítószerezett fiát” keresve. László háborút indított. Megszerezte a munkatársak magántelefonszámát, és éjjel-nappal hívogatta őket, zaklatta az épületből távozó betegeket, fenyegetett mindenkit, akinek csak köze volt az alapítványhoz.
A Magdiékat gondozó szociális munkás akkor helyezte kilátásba a felmondását, mikor László egy esti telefonhívásából kiderült, hogy a férfi kinyomozta, hol lakik, és még azt is tudja, a gyerekei hová járnak iskolába, és egyértelművé tette, hogy számára a gyerekek is potenciális célpontot jelentenek. Ekkorra már a főnővér és az alapítvány egy másik munkatársa is a felmondási idejét töltötte: komoly szervezeti krízist okozott, hogy az alapítvány vezetője nem volt hajlandó elküldeni Magdiékat. A munkatársak többsége viszont azt érezte, hogy számukra vállalhatatlan mértékű terhet és kockázatot jelent Magdi és Péter gondozása. Ráadásul látványosan elmaradt az az intézményes segítség, amit a rendőrségtől várhattak volna. A team-megbeszéléseken a személyzet végső érve visszatérően az volt, hogy már a betegek is megsínylik Magdiék jelenlétét, többük állapota romlott, és vannak, akik már átjelentkeztek másik ellátóhelyre. A főorvos, bár László őt maga is többször megfenyegette, kitartott, mondván, az alapítvány küldetése, hogy azokat is fogadja, akikkel más szervezetek nem boldogulnak. Ekkorra már több rendőrségi be- és feljelentésen is túl voltak – Lászlót egyszer-kétszer be is vitték a rendőrök, kihallgatták, de másnap újra ott ült a padon az épület előtt.
December 3-án letelt a nyolc hét, és Magdiéknak el kellett hagyni a krízisközpontot. A segítők találtak számukra egy fizetős szálláshelyet, egy zárt munkásszállót, ahová be is költöztek. Mivel Péternek volt saját jogon jövedelme – harmadik fokozatú rokkantjáradék -, Magdi pedig ápolási díjat kapott, az önálló lakhatás finanszírozhatónak tűnt. A krízisellátó munkatársa szerint, mivel mindketten rendelkeztek jövedelemmel, „munkahely találása nem szerepelt a gondozási célok között.” Igaz, ez a jövedelem nem érte el a 80 ezer forintot. Ráadásul a krízisközpontban teljes ellátást kaptak, onnét kikerülve viszont már maguknak kellett gondoskodniuk mindenről – nem nagyon mondhattak le arról a kevés többletről, amit Magdi afféle kisegítőként korábban kapott egy dél-pesti szupermarketben. Az asszony tehát rövid kihagyás után visszatért ehhez a korábbi munkahelyhez: nyitás előtt összesöpört a bolt körül, kihúzta a kukákat, segédkezett a takarításnál, cserébe pedig lejárt vagy rövid szavatosságú élelmiszereket meg alkalmanként párszáz forintot kapott – az egyik szociális munkás szerint Péterrel lényegében azt ették, amit Magdi reggelente hazavitt. „Mindig igyekszünk megértetni az ügyféllel, hogy az eddig bevált módozatokat, működéseket felül kell írni, és nem szabad visszanyúlni a korábbi módszerekhez, mert minden fix ponton megtalálhatja a bántalmazó.” – mondja az ügy kapcsán a krízisközpont munkatársa. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy visszatérően konfliktus alakult ki Magdi és az őt féltő krízisközpontos munkatársak között, mivel az asszony nem fogadta el maradéktalanul a kissé katonás rezsim minden előírását.
Holott már Magdiék felvételekor is komoly biztonsági kockázatot jelentett, hogy nem valamelyik vidéki krízisotthonba kerültek, hanem itt helyben, igaz, a város másik végében levő intézményben kaptak szállást. A krízisközpont munkatársa szerint „ebben az esetben is indokolt lett volna a távolabbi elhelyezés, de a pszichiátriai érintettség miatt nem volt kivitelezhető. “ A szakemberek úgy gondolták, Péter állapotát nagyon kedvezőtlenül befolyásolta volna, ha új pszichiátriai ellátót keresnek neki, azaz ebből az egyetlen megmaradt ismerős közegből is kiveszik. Így már két olyan pont is volt Magdiék új életében, ahol László megtalálhatta őket. Meg is találta.
Angel Marianna – Becker András – Vitrai Barbara
(folytatjuk)
A történet szereplőinek nevét megváltoztattuk.
A riport elkészítéséhez a Független Médiaközpont nyújtott támogatást az „Egységes női hang – egyenlően hallható?” című projekt keretében, amelyben a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség partnereként vesz részt. A projekt az EGT/Norvég Civil Támogatási Alap, valamint az Ökotárs Alapítvány és partnerei támogatásával valósul meg. A riport tartalma a szerző(k) kizárólagos felelőssége, az nem feltétlenül tükrözi a támogatók nézeteit.
(kép: thunderstock)
Idén hatodik alkalommal adták át a díjat olyan újságíróknak, akik a szegénységben, kirekesztésben élő emberek helyzetét körültekintéssel mutatják be.
Az idén 18 éves nemzetközi SozialMarie társadalmi innovációs díj május 1-én egy online díjátadó ünnepség keretében került kiosztásra. Idén is...
Idén március 20-ig lehetett pályázni a Szegénységről Méltósággal Sajtódíjra. A jelentkezés lezárultával a zsűri egyik tagjával, Jancsó Judittal arról beszélgettünk,...
Az Esély Labor Egyesület idén hatodik alkalommal osztja ki a Szegénységről Méltósággal Sajtódíjat. Ennek kapcsán beszélgettünk a szervezet elnökével, Csordás-Takács...
