Nagyon érdekes új könyvet jelentetett meg a Stanfordi Egyetem Kiadója Martijn Konings, a Sydney-i Egyetem politikai gazdaságtan professzorának tollából. A könyv címe magyarul: A kapitalizmus érzelmi logikája – amit a progresszívek nem vesznek észre.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A könyv kritikusan elemzi a baloldali kapitalizmus értelmezéseket abból a szempontól, hogy azok a pénz illetve a fogyasztás fetis jellegére fókuszálnak. Ebben egyrészt tévednek, hiszen a hétköznapi ember egyáltalán nem fetisizálja a pénzt önmagában, pontosan felismeri annak lehetőségeket teremtő eszköz szerepét. A pénz semmi más, mint egyfajta ikon, abban az értelemben, ahogy a középkori egyház ikonja sem lehetett bálványimádás tárgya, szemben az idolokkal, hanem egy gondolatiság összefogó fókuszpontja. A pénz vagy a fogyasztás önmagáért való fetisizálásának baloldali elmélete tehát intellektuális szinten sem hangzik igaznak.

Másrészt pedig egyben taszító is a baloldal moralizálása. Azt sugallja, hogy minden megoldódna, ha a nárcisztikus, felfúvódott egojú fogyasztók visszafognák magukat. Rettenetesen taszító az, amit ez az elemzés üzen a hétköznapi egyén számára. Ráadásul, mint a legtöbb moralizálásnak, semmi kifutása nincs.

Ezzel szemben a baloldali elemzők teljesen szem elől tévesztették, hogy a neoliberális eszmék igen is vonzóak a társadalom egy része számára. Egyes baloldali elemzők szemében semmi más nem magyarázza a neoliberális hegemóniát, mint az, hogy a nagyvállalatok és az üzleti elit foglyul ejtette a politikai elitet a társadalom akaratával szemben. Ez a foglyul ejtett politikai elit aztán rákényszeríti a megszorításokat, a deregulációt és a privatizációt a társadalomra. (Érdekes megjegyezni – ezt Konings is észrevételezi – hogy maga a foglyul ejtett szabályozás tézise is egy neoliberális szerzőtől, George Stiglertől, a Mont Pelerin Társaság egyik alapítójától származik.) A foglyul ejtett állam fogalmát kár lenne vitatni, a Citizens United-ok és az átláthatatlan kampányfinanszírozások világában evidens annak létezése. Amit azonban a baloldal szem elől téveszt az az, hogy a neoliberális eszméknek a társadalom egy részében tényleges támogatottsága van!

Ennek okát Konings abban látja, hogy a neoliberalizmus képes magát egyfajta populizmus formájában megfogalmazni. Ez a populizmus teszi azt lehetővé, hogy – legalább is a nyugati világban – a neoliberalizmusnak többnyire nem szükséges autoriter módszerekkel rákényszerítenie magát a társadalomra, még ha van ilyesmire is példa bőven.

„A szélsőbal” illetve „A közép”

Mit sugall ez a neoliberális populizmus Konings szerint?

Azt, hogy a piaci folyamatok megteremtése/visszaállítása az emberek valódi teljesítményének valódi jutalmazásához vezet majd el. Ez tehát egy meritokratikus, az embereket érdemeik szerint elismerő jövőkép, amely egyfajta megtisztulást ígér. (Történészkedésre, kulturalizmusra hajlamosabbaknak: egyfajta protestáns etika, stb.) Ráadásul bizonyos értelemben még „demokratizálja” is a piaci sikert: egy „valódi” piaci versenyben elvileg bárki sikeres lehet, nem csak az oligarchák. Hogy ne lenne ez vonzó?

Egy kicsit összetettebb gondolkodó meglátja ebben az elképzelésben a durván leegyszerűsítő populizmust. Néhány példa: 1.) Nagyon sok termék és szolgáltatás esetében eleve képtelenség vagy nem kívánatos piaci viszonyokat létrehozni. 2.) Amenyiben ez mégis lehetséges, ott csakis az állam igen aktív szerepe teszi ezt lehetővé (szabályozás, igazságszolgáltatás, piaci felügyelet, stb.)  3.) Az egyenlő verseny alapfeltétele az egyenlő kiindulópont lenne, ez viszont szinte soha nem adott. 4.) A neoliberálisok a piaci verseny megteremtéséhez az állam gyengítésén keresztül látják az utat, ami a valóságban még inkább lehetővé teszi a szabályozás és a politikai elit foglyul ejtését, a speciális érdekek érvényesülését. 5.) A behaviourista közgazdaságtan kutatásaiból tudjuk, hogy a piaci folyamtok egyáltalán nem biztos hogy egyensúlyi helyzethez vezetnek, simán lehet a következmény szélsőséges kisiklás. 6.) Keynes óta tudjuk, hogy állami rásegítés nélkül még a piaci egyensúlyi szint is lehet szuboptimális. Satöbbi, satöbbi, hosszan folytathatnánk még a sort, ám ezek a racionális meggondolások már túl bonyolultak azzal az egyszerű és vonzó emócionális vonzással szemben, amelyet a meritokratikus piaci folyamatok megtisztító jövőképe gyakorol egyesekre.

Hasonlóan megnyerő kicsengése van a megszorítások fogalmának, amelyet a neoliberalizmus populista formulációja sikerrel ad el mint költségvetési felelősségteljességet. A költségvetési politikában járatlan választók számára hiteles tételezés, hogy a költségvetési egyensúlytalanság oka mi más lenne, mint hogy az állam és az egyének többet költöttek, mint amennyit megtermeltek? Teljesen logikusnak tűnő állítás. Ki szereti azokat, akik lehetőségeik felett élnek? Tessék szépen visszavágni, ahogy mi magunk is tesszük. Tücsök és a hangya. Az ilyen narratívára vevő egyének nem látják a különbséget aközött egyrészről, hogy az állam többet költ, mint amennyit megtermel, illetve másrészről hogy a megtermelt javakból nem szed be elég adót ahhoz, hogy képes legyen megfinanszírozni a szükséges kiadásait. A két narratíva között ég és föld a különbség, mégis, a laikus választó csak annyit lát meg, hogy hiány van, tehát túlköltekezett az állam. Mi a szimpla válasz? A megszorítás, legyen az a magyar Bokros csomag, vagy a legújabb görög megszorító csomag (melyet akár Ceausescu is készíthetett volna, ahogy itt részletezem.) A megszorító politikus felelősségteljesnek tűnik fel, míg politikai ellenfele populistának címkéztetik. Gyakran előkerül a teljesen hamis „háztartás” analógia, amely Magyarországon Lendvai Ildikó kedvence volt. (Egy ország nem olyan, mintegy háztartás. Az egyik ország fogyasztása részben egy másik ország exportja. A háztartás egyik tagjának fogyasztása nem ad munkát a másik családtagnak. Egész más egy házartás viszonya az adóssághoz, mint egy nemzetgazdaságé, stb, stb.)

Ez a leegyszerűsítő logika semmi más, mint ócska populizmus, annak is a neoliberális fajtája, amely ugyanúgy létezik, mint a baloldali vagy jobboldali populizmus. A költségvetés életfontosságú alrendszereinek (oktatás, kutatásfejlesztés, közösségi közlekedés, adóbehajtás, korrupcióellenes küzdelem, önkormányzatiság, stb.) megvágása rövid távon ugyanis sikerrel stabilizálhat egy költségvetést, azonban már középtávon is visszaüt az alacsonyabb termelékenység és foglalkoztatás formájában. A valódi költségvetési felelősségteljesség az lenne, ha a megtermelt javakból igazságosabb közteherviselésen keresztül (progresszív jövedelemadók, vagyonadók, offshore és transzferárazás megszüntetése, stb.) megteremtenék az életfontosságú állami beruházások forrásait.

„Gyorsan! Csökkentsük az adóikat és engedjük, hogy a szabad piac megmentse őket!”

A demokratikus döntések az alulinformált választók esetében sajnos nem teljesen racionális szinten dőlnek el. Sokkal fontosabbak az érzelmi viszonyulások az egyes víziókhoz, és ebből a szempontból a neoliberális populizmus sokak számára vonzó, etikai alapvetéseikkel megegyező jövőképet sugall. Képes a nélkülözés objektív tényét lehetőségre átfordítani, az egzisztenciális szorongást pedig energiák felszabadítására felhasználni.  A fantáziák megvalósításának tényleges esélyei rejtve maradnak.

A baloldal pénzfetisizmusra és fogyasztói társadalomra irányuló moralizálgatása nem vonzó. Szükséges lenne bemutatnia, hogy milyen alapvető fontosságú az állam redisztributív, esélyt teremtő szerepe. Ezért óriási előrelépés Piketty könyve, az Északi Modell sikere, az amerikai keynesiánus közgazdászok kiállása a Sziriza kormány mellett annak kapitulációja előtt, illetve Janisz Varufakisz, Jeremy Corbyne és Bernie Sanders előretörése. A jó hír az, hogy a neoliberális populizmus egyre kevésbbé hatásos: lásd a megszorításokat elutasító görög OXI 61%-os gyözelmét a teljes szavazói populáción belül, illetve 85%-os győzelmét a fiatalok között.  A rossz hír az, hogy ennek nyomán a beágyazott neoliberalizmus (embedded neoliberalism) egyre inkább autoriter válaszokat ad, ami többek között delegitimálja a legtöbbünk által kívánatosnak tartott európai integráció folyamatát is.

Ráadásul a neoliberális populizmus depolitizáltnak, technokratának (szakértőinek) ábrázolja magát, ami ismét csak vonzóbb a poszt-kommunista, poszt-modern, poszt-ideológiai, poszt-huszadik századi világunkban, mint a baloldal ideológiaibb megközelítése, amely a komfortzónánkon kívül eső aktivizmusra szólít fel. Egyre világosabb azonban a választók számára, hogy a békésnek, nyugalmasnak, depolitizáltnak beállított elmúlt évtizedek is egyfajta (a neoliberális) ideológia mentén rendezkedtek be, illetve hogy az összefüggő világértelmezéseket nélkülöző, technokratizált 1989 utáni fukuyamai világ illúzió volt és összeomláshoz vezetett.