Az angol nyelvű szakirodalom „crony capitalism” névvel illeti azt a jelenséget, amikor az állam, a szabályozói hatalmával visszaélve, mások tulajdonát nem közérdekből, hanem magánszemélyek javára korlátozza, vagy kisajátítja és a barátai kezére játssza. Magyarul ezt haveri kapitalizmusnak nevezzük. Az Alkotmánybíróság (AB) nemrég két törvény kapcsán is módot kapott arra, hogy alkotmányos védelmet nyújtson azoknak a tulajdonosoknak, akiket az állam kiszorított a saját vállalkozásukból, de mindkét lehetőséget elszalasztotta. Az AB a takarékszövetkezeti mutyi ügyében és a trafikmutyi ügyben is szabad utat engedett a kormány nyomulásának a magángazdaságban.

A takarékszövetkezeti mutyi

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A kormány, a parlamenti többségére támaszkodva, egy 2013-ban elfogadott törvénnyel átírta a szövetkezeti hitelintézeti szektort. A takarékszövetkezetek eredetileg szerződéses, azaz a vállalkozások szabad elhatározásán alapuló integrációjának helyébe kényszerintegráció lépett. A takarékszövetkezetek csak akkor működhettek tovább, ha beléptek az ún. Szövetkezeti Hitelintézetek Integrációs Szervezetébe. Ennek a szervezetnek a központi elemévé a takarékszövetkezetek többségi tulajdonában álló Takarékbank vált, amelyet trükkösen államosítottak, majd haveri alapon privatizáltak. A Magyar Posta tőkeemelés révén többségi tulajdonossá vált, következő lépésként pedig az állam nyilvános, nemzetközi pályázaton értékesítette a Takarékbank többségi, állami részvénypakettjét. A nyilvános és nemzetközi tenderen valamiért egyedül a Magyar Takarék Zrt. indult, az egyajánlatos versenyt Vojnits Tamás, a takarékszövetkezeti szektor átalakításáért felelős kormánybiztos, egyben a Takarékbank elnöke érvényesnek nyilvánította. Talán véletlen egybeesés, hogy az egyedüli versenyzőként induló Magyar Takarék Zrt. egyik tulajdonosa a Vojnits Tamás által vezetett, de a Takarékbank privatizált állami részvénypakettjében is résztulajdonos MFB tulajdonában álló Első Hazai Pénzügyi Szolgáltatásfejlesztési Kft. volt. A Takarékbankra ajánlatot tevő cég tulajdonosai között találjuk még a Spéder Zoltán érdekeltségébe tartozó FHB Jelzálogbankot is. A kormány a Takarékbank privatizációját nemzetstratégiai szempontból kiemelt ügyletnek minősíttette, az ilyen beruházások mentesülnek a Gazdasági Versenyhivatal eljárása alól.

Vagyis az állam közpénzen tőkét emelve államosított egy privátbankot, és a törvényalkotói hatalmát felhasználva e bank irányítása alá kényszerítette a „vidék bankjaiként” működő, az országos pénzintézeti fiókhálózat mintegy 50 százalékát kézben tartó takarékszövetkezeteket. A Takarékbank állami többségének magánosításával és az ezt elősegítő törvényalkotással az állam az egész takarékszövetkezeti szektort a haverok kezére játszotta.

A régi takarékszövetkezeti szövetség az Alkotmánybírósághoz fordult, amiért az állam törvénnyel szorította ki a Takarékbankból. Sok köszönet azonban nem volt abban, amit kaptak. Az AB a 20/2014 (VII. 2.) határozatban azt állapította meg, hogy az állam, törvényalkotás útján, tulajdonképpen tetszőleges érvekre és célokra hivatkozva, akármilyen mélyen beavatkozhat a gazdasági életbe, és akár kisajátítást megvalósítva is korlátozhatja a vállalkozás szabadságát és a tulajdonhoz való jogot. Az AB egy igen furcsa, tragikomikus határozattal olyan „széles összefüggés-rendszerbe” helyezte a törvényt, amelyben takarékszövetkezetek tulajdonosi jogainak és vállalkozási szabadságának a korlátozása ürügyéül szolgáló „közérdekre hivatkozás megalapozott” volt.

Csak az AB határozathoz különvéleményt fűző alkotmánybírák észlelték a takarékszövetkezeti törvénnyel és a többségi alkotmánybírósági állásponttal kapcsolatos súlyos bajokat. Például azt, hogy ha voltak is állami beavatkozást indokoló bajok a takarékszövetkezetek működésében, azok kezelésére a tulajdonosok jogait kevésbé korlátozó megoldások is elégségesek lehettek volna. Bragyova alkotmánybíró például leszögezi, hogy „az elmúlt évtizedek magyar jog- és gazdaságtörténetében volt példa a takarékszövetkezetekénél sokkal súlyosabb banki nehézségek törvényi kényszer nélküli – a bankok önkéntes cselekvésén, szerződésen alapuló – állami beavatkozással való rendezésére”. Ezzel szemben, mutat rá Bragyova, ami a takarékszövetkezetekkel történt, az „annyira [tulajdon]korlátozás, hogy már kisajátítás”. Ennek eredményeként „a Takarékbank korábbi meghatározó tulajdonosai a Takarékbank ellenőrzése alatt álló, utasításához kötött, gazdasági önállóság nélküli szervezetek lettek”. Kiss alkotmánybíró szerint a „jogalkotó csupán általános jellegű, gazdaságpolitikainak tekinthető érvekkel próbálja legitimálni” a valós célját, ami feltehetően „új, állami irányítás alatt működő szervezet létrehozása, majd a privatizálás megteremtésének lehetősége” volt. Amint láttuk, tényleg a privatizáció volt a lényeg.

A trafikmutyi

Az Országgyűlés még 2012-ben alkotott törvényt a fiatalkorúak dohányzásának a visszaszorításáról. Mint később kiderül, ez volt a nyitánya a dohány kiskereskedelmi piac újraosztásának. A trafiktörvényre (2012. évi CCIII. törvény) hivatkozással a kormány államosította az addig szabadon forgalmazható dohánytermékek kereskedelmét, majd koncessziók formájában újraosztotta a cigarettaárusítási jogokat. A korábban közel negyvenezer trafikból álló dohánykereskedelmi hálózat helyébe alig több mint ötezer nemzeti dohánybolt lépett. Később kiderült, hogy a trafiktörvény szövegezésében aktívan közreműködött a Continental Dohányipari Zrt.-t irányító Sánta János, akinek a számítógépén készült a törvénytervezet Brüsszelbe kiküldött változata. Az új trafikkoncessziók – amelyek titokban zajló, erősen kétséges tisztaságú újraosztása ellen a TI is tiltakozott – közül mintegy 500 Sánta János, illetve a Continental Dohányipari Zrt. érdekeltségébe került. (Csak zárójelben jegyezzük meg, mert feltehetően véletlen egybeesésről van szó: amikor a TI és más civil szervezetek hivatalosan is rákérdeztek a trafikkoncessziók kiosztásának gyanús részleteire, a parlament úgy módosította az információszabadság törvényt, hogy ne lehessen „számlaszintű” – értsd: a kormánynak kellemetlen – adatkéréseket előterjeszteni.)

A trafikmutyi károsultjai, vagyis a dohánykereskedelemből kiszorított korábbi cigaretta árusok alkotmányjogi panaszt nyújtottak be. Az Alkotmánybíróság július 7-ei határozatában azonban ezeket a panaszokat is elutasította. Az AB szerint nem sérült a dohány-kiskereskedelem további lehetőségétől megfosztott trafikosok tulajdonhoz és szabad vállalkozáshoz való joga. Egyrészt azért nem, mert az üzleteik megmaradtak, ahol, úgymond, szabadon tevékenykedhetnek „mindazokban az üzletkörökben, amelyekre a működési és hatósági engedélyük kiterjed”. Arról nem is beszélve, hogy a trafiktörvény „számukra is lehetőséget ad koncessziós pályázat benyújtására”, így továbbra is végezhetnek „dohány-kiskereskedelmi tevékenységet, amennyiben megfelelnek a megváltozott jogi szabályozásban foglalt feltételeknek”.Ezúttal „a fiatalkorúak egészségének a megóvása” és „az általános népegészségügyi szempontok” bizonyultak „kiemelten fontos közérdeknek”, amelyre figyelemmel az „Alkotmánybíróság álláspontja szerint […] nem tekinthető a törvényalkotó részéről önkényes eljárásnak” a dohánytermék-kiskereskedelmi piac monopolizálása.

Az nem zavarta az alkotmánybírák többségét, hogy a törvényalkotó ezúttal sem támasztotta alá semmilyen módon azt, hogy az állami monopólium bevezetése miként szolgálja a fiatalkorúak egészségének a védelmét. A többségi határozat talán legszebb megállapítása szerint a dohányárusítási jogukat elveszített kereskedőknek a „trafiktörvény hatályba lépését követően [a dohány-kiskereskedelmi tevékenység] folytatására – döntésük szerint – lehetőségük [volt], ha eleget tettek a támadott törvényi rendelkezések által támasztott új törvényi feltételeknek”. Ugye mindenki értette? Döntésük szerint. Komolyan, mintha az Alkotmánybíróság nem is hallott volna arról, hogy milyen körülmények között és főképpen milyen eredménnyel zárult a Nemzeti Dohánybolt koncessziók kiosztása. Ez már színtiszta cinizmus.

Még – a különvéleményt egyébként nem megfogalmazó – Stumpf alkotmánybíró is kiemeli párhuzamos indokolásában, hogy a trafiktörvény valójában „objektív (tárgyi) korlátot” állít a vállalkozás szabadsága elé, mert „hiába felel meg a vállalkozó a képzettségi, szakmai […] feltételeknek, döntése ellenére nem tud [dohány-kiskereskedelmi] tevékenységet folytatni, ha az állam nem köt vele koncessziós szerződést”.

Bragyova és Kiss alkotmánybírók ezúttal is ízekre szedték a többségi határozatot. Bragyova alkotmánybíró elfogadhatatlannak tartja „azt az érvet, amely szerint […] más vállalkozási tevékenységet az eddigi trafikosok továbbra is folytathatnak”, szerinte a többségi határozat ezzel azt mondja ki, hogy a „foglalkozás szabadsága nem védi a már választott foglalkozás folytatását”. Arra is rámutat, hogy a trafiktörvény állítólagos célja, a fiatalok egészségének a védelme a korábbi trafiküzemeltetők alapjogait kevésbé korlátozó megoldással – például hatékonyabb ellenőrzéssel – is elérhető lett volna.

Kiss alkotmánybíró is azon a nézeten volt, hogy a „dohányzás egészségre gyakorolt káros hatása nyilvánvalóan és önmagában nem csökken attól, hogy állami monopóliummá vált a dohánytermékek kiskereskedelme és csak koncesszióval rendelkezők végezhetik e tevékenységet”. Hangsúlyozza, hogy a takarékszövetkezeti törvényhez hasonlóan a trafiktörvény esetében is a „törvényalkotót terheli a közérdekből fakadó jogkorlátozás szükségességének bizonyítása”, továbbá a vállalkozás szabadságához fűződő alapvető jog korlátozásához […] nem elfogadható a közérdekűségi megfontolásokra való hivatkozás.

Ha a dohány-kiskereskedelem államosítása nem volt szükséges az egészségvédelem érdekében, akkor az aligha szolgálhatott más célt, mint a haverok állami eszközökkel történő üzlethez juttatását. Az Alkotmánybíróság szerint ez Alaptörvény-konform. Persze csak, ha az ötletet a fiatalok dohányzása visszaszorításának ürügyével adja el a kormány. Miként – az AB szerint – alapjogi szempontból az is rendben van, ha az állam a takarékszövetkezetek tulajdonában álló bankot előbb államosítja, majd eladja egy kormányközeli befektetők érdekeltségébe tartozó cégnek. Az Alkotmánybíróság bizonyította, hogy független. Sajnos nem a kormánytól, hanem a társadalmi realitásoktól, no és a tulajdonosokat megillető intézményes garanciáktól.