Mindenki megnyugodhat már az elején: nincs olyan, hogy „genderideológia”. „Gendermozgalom” sincs. A gyerekeink sincsenek kiszolgáltatva sötét és ördögi terveknek. Szeretném elmondani, miért. Előtte azonban jelezném, hogy vannak körülöttünk politikusok, influenszerek, sőt, egész stábok, jogi szakértők, akiknek jól jön, ha mi gyűlöljük egymást. Nem, nem úgy értem, hogy jókedvük lesz tőle, hanem konkrétan pénzük. Sok pénzből gyarapodó gyűlöletipar – pontosan kidolgozott működési elvekkel. Ezek alapján valószínűsítik, hogy fogunk reagálni, ha benyomják a gender-gombot. Hátradőlnek és nézik, ahogy beindul a gyűlölködés. Én ebbe már nagyon belefáradtam, ezért most nézzük meg, mi ez a gender, és a fentieken túl, mi közünk lehet nekünk hozzá.

Nélküled nincsenek fontos sztorik – adód 1 százalékát ajánld fel az Átlátszónak!

Ha túl akarunk látni azon a szándékos homályon, amit a félművelt szájhősök, a kemény pénzekért dolgozó politikai tanácsadók és a vallásos lobbi gerjeszt a kérdés köré, le kell fordítanunk a szót magyarra: a gender azt jelenti, „nem”. Magyarul olyan mondatokat írhatunk vele, mint például a következő: Erika biológiai neme szerint nő. Ugyanakkor úgy is használjuk, hogy pl. A hold a német nyelvben egy hímnemű főnév. Ekkor már kissé mást jelent, érezhető, hogy nem a hold biológiai neméről van szó, mint Erika esetében. Az angol nyelvben, ahonnan érkezik a gender szó, bizonyos értelemben egyszerűbb a dolog. Ők az erikás kijelentésekben a sex szót használják, a hold kapcsán pedig gendert mondanak. Ez van: vannak nyelvek, például a német, ahol neme van a főneveknek: a macska nőnemű, a hold hímnemű, a kislány semlegesnemű.

De miért kell megjárnunk a holdat, hogy megértsük, mi a gender?

Azért, mert a „gender studies” azokból a tudományágakból nőtt ki, amelyek az embert egyszerre látták biológiai (testi) és szociális (társas) létezőként. Ez utóbbira pedig a nyelv a garancia: azért tudunk közösségben létezni, mert adott a nyelv, amin tudunk kommunikálni. A nyelv segítségével fogalmazzuk meg a társadalmi élet szabályait, márpedig mint látni fogjuk, a gender ezekkel van kapcsolatban: társadalmi elvárásokkal.

„Béla, ha még egyszer levágod a mamutom lábát, agyoncsaplak.” És Béla innentől tudta, hogy 1) a Janival vigyázni kell 2) a vadászzsákmányát semmiképp sem tanácsos megkurtítani. (Egy szótag híján ugyanez lesz a szabály később a feleség megnevezésű lábasjószág esetében.)

Azok a tudományágak, amelyekből a „gender studies” kinőtt, úgy vizsgálták a nyelvet, mint az adott kultúra szokásgyűjteményét.

A nyelvben benne van, kire milyen szabály vonatkozik, kinek mi a szerepe, ki a góré és hogyan kell őt megközelíteni. Vegyük csak például azt, hogy a magyar nyelvben az előbb említett feleség úgy szólította a férjét, hogy „az uram”. Ez az elnevezés sok mindent elárul kettejük viszonyáról, ami a „gender studies” számára érdekes vizsgálati terep.

Azt mondtam az előbb, hogy a „gender studies” azokból a tudományágakból nőtt ki, amelyek az ember – nyelv – kultúra tengelyen vizsgálódtak. Például a pszichoanalízis, amelyik a zűrös családi viszonyainkban látta nagyon sok gondunk forrását. Vagy az antropológiai nyelvészet, ami azt kutatta, a különböző kultúrák jellegzetességei hogyan vannak jelen a nyelvben. A pszicho- és szociolingvisztika, amelyek az egyéni és közösségi nyelvhasználat felől indult ki. Nem is beszélve a filozófusokról, akik olykor akárhogy is igyekeztek, nem tudtak elfeledkezni arról, hogy legyenek bármilyen magasröptű gondolatai is, az ember eredendően mégis anyagi létező, van neki teste. De ide köthetők a különböző feminizmusok és a férfikutatások is. Stb.

Férfiszerepek, üvegplafon és családon belüli erőszak – ezekről a témákról is tanulnak a kormány által rettegett genderszakon

Genderszakon többé nem lehet tanulni Magyarországon, mert az ott tanított elvek ellenkeznek a kormány értékeivel – jelentették be a döntés augusztusban. A jelenlegi álláspont szerint az ELTE-n nemrég indult társadalmi nemek tanulmánya szak így csak két évfolyamot ér meg.

Ezek a tudományok tehát számoltak azzal, hogy van az embernek biológiai neme, azaz „puncija” vagy „kukija”. Az összes kapcsolt extrával együtt – méhe, petefészke, szülhetnéke vagy heregolyói, tesztoszteronszintje, önkéntelen ejakulációja és miegymásai. Rámutattak, hogy az se mindegy, hogyan nevezzük meg ezeket a testrészeket: ha puncit és kukit mondok, ártatlan, gyerekes megnevezéssel élek. Ha vaginát vagy péniszt, akkor orvosi szakszóval nyúlok a testhez. Ha pedig pinát meg faszt, akkor vulgáris leszek és a közösség rosszallását húzhatom a fejemre.

Ezek a tudományágak tehát arra is figyeltek, hogy az ember társas lény, vagyis társadalomban él, nagyon sok elvárás határozza meg tehát, hogy mihez kezd önmagával, mi megengedett számára, mi az, ami javasolt, sőt, egyenesen elvárt, és természetesen, mi az, ami tilos.

Ez a kettős adottság (a biológiai és a társadalmi) nem éppen egyszerű felállás: ha az egyiket részesítjük előnyben, sérül a másik, ha az utóbbinak kedvezünk, méltánytalanul elhanyagoltnak érzi magát az előbbi. Ebben a kettőségben él az ember: ha gátlástalanul a tested örömeit keresed, társadalmi szereped kerül bajba (szakszóval ezt nevezzük manapság borkaizásnak). Ha pedig csak az a fontos, mit gondol rólad a másik, súlyos, sötét elfojtásokkal él a test (pl. a cölibátus-problematika).

Ezek az elvárások hosszú időn keresztül szilárdulnak meg és válnak egy kultúrán belül a viselkedéskultúra mintáivá, a nőiség és a férfiasság alapelemeivé. Sokszor évszázadokra, máskor csak évtizedekre, de mindenképp meghatározzák, hogy mit tekint az adott közösség nőiesnek és férfiasnak. Ahogy az előbb mondtam: az angol nyelvben mindez világosabb: biológiai nem = sex; társadalmi nem = gender. Az előző biológiai adottság, nő vagy férfi. A gender pedig az ehhez kapcsolt társadalmi elváráscsomag: nőies vagy férfias.

És itt most erről van szó, társadalmi elvárásokról, ezt jelenti ez a szó, ami az írásom középpontjában áll, a gender. Társadalmi nem, azaz olyan elvárások, amelyek a nőre és a férfira vonatkoznak egy adott kultúrában.

Milyen a nő, ha magyar? Milyen a férfi, ha magyar? Milyennek tartjuk a nyugati férfit? Mi számít nőiesnek a keleti kultúrákban? Melyikben? Milyen a férfi-szerep a punk-közösségekben, ez egy szubkulturális kérdés például. Rengeteg ezzel kapcsolatos kérdés merülhet fel, és ezeket vizsgálja a „gender studies”.

A magyar népi kultúrában pl. sokáig nőies viselkedés volt, ha az asszony nem ült le a férfiakkal enni, csak utánuk, amikor ők már befejezték az étkezést. Ez a viselkedéskultúra része, ez számított nőies viselkedésnek, ha nem ül le velük. Szintén nőies volt, hogy az asszony órákat töltött a konyhában főzéssel, mosogatással, az élelmiszerek gondos tárolásával és télire való elrakásával. Férfias volt eközben a kocsmában berúgni. Disznót vágni a komával. Férfias volt elvárni, hogy az asszony kitegye az ura elé a meleg ételt. Este pedig széttegye neki a lábát. Eleve ő volt az „ura”. Akinek böfögni is férfias volt. Fingani, más férfiak előtt is akár, jó hangosan. Zsákban hordani haza a lelőtt mamutot, később pedig a pénzt. Ezt várták el tőle, ettől lett ő a saját köreiben férfi(as). Mint ahogy manapság, mondjuk, férfias lehet valaki egy Mercedes-Benz G 500-as terepjárótól.

Itt tenném hozzá, hogy legtöbb esetben ezek az elvárások a nőnek sem jók és a férfinak sem. Kapóra jönnek viszont azoknak, akik hivatkozással „a természet rendjére” és/vagy az „isteni elrendelésre” dróton akarnak rángatni minket, mert nekik jól tejel, ha nem fogadjuk el egymást, hanem állandóan egymás torkának ugrunk. A nő a természet rendje szerint fogadja be a férfit. Fogadja a bánat, majd ha ő engem egyenjogú partnerként fogad el.

A gender mint társadalmi nemi szerep tehát közösségi elvárást jelenít meg, a társadalom ugyanis előírja a nő(iesség) és a férfi(asság) szerepköreit egy adott kultúrában.

Mondok még pár sokkoló példát az érthetőség kedvéért: egy nő ültében nem csaphatja szét a lábait egy társaságban, még akkor se, ha nadrágban van. A nők számára fenntartott mozgáskultúra nagyon korlátozott lehetőségeket hagy arra, hogy hogyan mozoghat egy nő a nyugati kultúrában. És ha nem úgy mozog, akkor egy trampli, egy csámpás, egy debella, esetleg egy kurva, azaz kiíródik abból, ami a tisztesség keretein belül nőnek mondható.

Ez a nő ugyanakkor valósággal elborzad, ha mondjuk, a japán gésák nőképével találkozik, ami azt jelenti, hogy abban a kultúrában mások a nőiség kritériumai. Van, ahol komoly következményei vannak, ha egy nőnek közterületen láthatóvá válik a lába, a haja. Tudjuk, ugye, és el is borzadunk emiatt, „sötéteknek” és „primitíveknek” nevezzük ezeket a kultúrákat. Hogy micsoda kegyetlenség, férfi-felsőbbrendűség, hát, ez nálunk elképzelhetetlen, borzongunk ilyenkor a saját nemi sztereotípiáink feletti elégedettségünkben. Holott nekünk is megvan azért a magunk baja.

Csakhogy – és ez megint csak fontos szempont – a sztereotípia lényege, hogy nem tudatos. Belénk ivódik, csináljuk, de nem tudjuk, hogy csináljuk. Nem azért nem csapjuk szét nőként a lábunkat, mert tudjuk, hogy az egy elvárás velünk szemben, hanem mert beleivódott a testünkbe ez az elvárás, jó szorosan összeszorítjuk a lábunkat, vagy ami még jobb, szépen egymásra tesszük. Az még szexibb, gondoljuk, szépen kihozza a vádli ívét.

Vagy gondold csak el, mi történik, ha itthon egy férfi, teszem azt, a haveri körben hirtelen elsírja magát. Vagy hogyha kiderül, hogy ülve pisil. Mintha azért állnának glédában a férfiak a piszoár előtt, hogy bizonyítsák ennek ellenkezőjét. Noha nem biztos, hogy mindegyikük számára kényelmes. Talán szívesebben menne be a fülkébe (ha van egyáltalán fülke). Ha viszont bemegy, azonnal éreztetik vele, hogy ez így nem oké, hiszen nem tartja be az elvárásokat, kilép a férfiak számára előírt szerep keretei közül. Ezek a szereplehetőségek változnak ugyan az idők folyamán – manapság pl. nem olyan nagyon meglepő, ha egy férfi mosogat, de olyan ötven évvel ezelőtt egy falusi közösségben közröhej tárgyává lett volna az a férfi, aki a vasárnapi délutáni kajakómát nem békés böffentgetések között tölti, hanem beáll a felesége mellé mosogatni. (Bár szerintem falun ez még ma is tájidegen.)

Látjuk tehát, hogy változnak a nemi szerepek, idővel átértékelődik, hogy mi számít egy társadalomban nőiesnek és férfiasnak. Ezt a változást, ezeket a változásokat vizsgálja a „gender studies”.

Attól függően, hogy filozófiai, társadalomtudományi, nyelvészeti vagy antropológiai súlypontja van a kutatásnak, azt vizsgálja, hogy adott korban, közösségben és kultúrában milyen sztereotípiák mentén minősül valaki nőiesnek vagy férfiasnak.

Ha pedig egy ilyen kutatás emancipációs törekvésekkel kapcsolódik össze, akkor a genderérzékeny szemlélet felgyorsíthatja azoknak a káros, pusztító, gyilkos, korlátozó (ki-ki vérmérséklete szerint választhat) elvárásoknak az eltűnését, melyek nemi alapon hoznak hátrányba embereket. Arra gondolok pl., hogy a főnököd azt gondolja, nőként nem jár neked annyi fizetés, mint egy férfikollégádnak, mert te megbízhatatlan vagy, bármikor megpattanhatsz szülni, nem tudsz olyan nagy összefüggéseket átlátni, mint a férfi riválisod, és nőként különben sem lehetsz valami fényes elme, tehát komoly elvonatkoztatásokra is képtelen vagy.

Magyarországon 16 százalékkal keresnek kevesebbet a nők, mint a férfiak

Nőnap alkalmából az Amnesty International kampányt indított az egyenlő bérezésért és átláthatóságért, amihez a BKK, az IKEA és a Fővárosi Önkormányzat is csatlakozott. Az Egy Lépéssel Közelebb kampánynak abszolút van létjogosultsága hazánkban, hiszen 2019-ben a magyar nők bruttó 68 ezer forinttal kevesebbet is kerestek havonta, mint a férfiak. [featuredbox text=

Ezekben itt most jó pár, nőkkel kapcsolatos sztereotípiát felsoroltam: a nő megbízhatatlan, korlátolt, értelmileg alacsonyabb rendű a férfinál, érzelmei vezérlik, ezért képtelen az absztrakcióra stb. Ugyanakkor vannak valóban ésszerű különbségek: egy öntőműhelyben pl. érthető módon szabályozni kell, hogy mennyi súlyt emelhet egy nő és egy férfi. Testfelépítésénél és adottságainál fogva kevesebb súllyal terhelhető egy nő. Ráadásul minden eset egyedi, és nagy körültekintést igényel mindenféle jogi szabályozás.

A genderérzékeny megközelítés segíthet az ilyen jogszabályok súlyozásában és iránymutatást adhat alkalmazásuk egyedi eseteire. Felhívja a figyelmet arra, hogy az államnak felelősen kell gondoskodnia állampolgárairól és a lehető legnagyobb mértékben kell támogatnia a szakemberek által működtetett szociális és egyéb jogsegély szervezeteket, hogy azok szakmai érveiknek minden esetben érvényt szerezhessenek.

Írásom elején azt mondtam, „genderideológia” nincs. Kérdések vannak, amik segítenek elgondolkodni azon, hogy milyen rengeteg megbélyegzést és jogtalan korlátozást működtetünk nemi alapon. Vagyis elvárjuk, hogy azért legyen ilyen vagy olyan valaki, mert nő/férfi. Ezek a kérdések szembenézésre és önvizsgálatra szólítanak. Ennyit csinál a „gender studies”: kérdéseket tesz fel és rámutat arra, amit csinálunk ugyan, de nem tudjuk, hogy csináljuk. Van azonban, akiknek jól jön, ha nem tudunk túl sokat magunkról. Akkor könnyebb minket irányítani. Könnyebb bennünket rávenni, hogy utáld ezt vagy gyűlöld azt. Ha viszont feltesszük a kérdéseket, nagyon sokszor más fényben látjuk a dolgokat.

Darabos Enikő

Adj 1 százalékot az Átlátszónak! Adószám: 18516641-1-42 Átlátszónet Alapítvány
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri vagy rendszeres adománnyal, vagy az szja 1 százalékod felajánlásával!