Régi blogok

Már nem frissülő Átlátszóblogok és vendégblogok archívuma

Vidéki csajok

JK R*wling, a nemváltó óvodások és a magyarországi választások

Az utóbbi hetekben több országos média foglalkozott a transzneműek és a nők közötti konfliktusokkal, részben J.K. Rowling írnónőt érő támadások, részben a magyarországi „genderpolitika” kapcsán, így a 444.hu egyik podcastja is. A nők valósága azonban egyik oldalt sem érdekelte igazán, de még a melegeké és a leszbikusoké sem. Magyarországon rendkívül leegyszerűsítő módon, a brit vita komplexitását figyelmen kívül hagyva importálják a témát. Az április 3-i parlamenti választások és a témához kapcsolódó népszavazás előtt pár hónappal az ellenzéki média nem engedheti meg magának, hogy ennyire lenézze az olvasóit.

A brit transzkritika, amiről a magyar ellenzéki nyilvánosság tudomást sem akar venni

A brit, illetve más nyugati országokban fellángoló vitát Magyarországon mind a balliberális, mind a kormánypárti oldal úgy próbálja átvenni, mintha az „LMBTQ közösség” (amennyiben ez valóban egy közösség) szinte egységesen állna szemben Rowlinggal és az általa képviselt nézetekkel, csak egy pár „elhajló szélsőséges” értene vele egyet. Így normalizálódik a közbeszédben a transzfóbia fogalma (sőt, össszemosódik a homofóbiával), ami minden tekintet nélkül „jogos” kritikának tűnik fel. Ezzel szemben a valóság az, hogy az Egyesült Királyságban mind a feminista, mind a meleg és leszbikus szcéna mélységesen megosztott a kérdésben. Olyan szervezetek, mint a Woman’s Place UK és a Fair Play for Women évek óta a nők és lányok jogaiért küzdenek, aminek álláspontjuk szerint alapfeltétele, hogy a biológiai nemet ne váltsa fel a genderidentitás mint törvényileg védett kategória. A transzneműpolitikával szembehelyezkedő LGB Alliance pedig vitatja, hogy a leszbikusok, melegek és biszexuálisok a transzneműekkel, „queerekkel” és egyéb újabb identitásokkal érdekközösséget vagy bármilyen közösséget alkotnának. Sőt, úgy vélekednek, hogy érdekeik kifejezetten ütköznek egymással.

Nem egy marginális csoportról beszélünk, hanem egy dinamikusan növekvő, elsöprő erejű mozgalomról tele olyan neves és elismert aktivistával, akik több évtizede küzdenek a leszbikusok, melegek és biszexuálisok jogaiért.

Nekünk, magyaroknak azért is lehet különösen érdekes ez, mert nálunk is évek óta megosztó a transz téma, annak igen sok erőforrásból támogatott, célratörő bevezetése az LMB közösségbe és a civil aktivizmusba. A liberális média, köztük a 444.hu a mindennapi hírekben is hozza ennek a közösségnek a politikai jogköveteléseit, más csoportokat rendre maga mögé utasítva. Eközben az az óriási ellenállás, amelyet számos nyugati országban (és hazánkban is) feministák, valamint melegek, leszbikusok és biszexuálisok fejtettek és fejtenek ki a transzpolitika negatív hatásaival szemben, egyáltalán nem jelent meg ugyanezekben a médiákban.

Németország speciális esetnek számít, magyar szempontból is. Ott a magyar ellenzéki média egy részéhez hasonlóan igencsak elhallgatják a meleg közösségeken belüli vitákat. Többek közt a Zöld párt is kifejezetten a transznemű agendát viszi, ahogy ezt az új koalíciós szerződésben is deklarálták, sőt, a családügyi minisztériumban „queer-ügyi” miniszteri biztos neveztek ki, azzal a nem titkolt elképzeléssel, hogy ezeket a nézeteket más országokba is úttörőként szeretnék majd exportálni. Miközben teljesen háttérbe szorultak például a női jogok. Csak két példa: a német Zöldek liberalizálják a prostitúciót és a béranyaságot, amit ma már minden feminista szervezet elutasít és német szervezetek is kritizálnak. Nem mellékes, hogy a koalíciós szerződést az LMB szervezetek is hevesen kritizálták. A német export egyik eredményeként lett az „LMBTQ közösség” egyik egyoldalú szócsőve a Deutsche Welle magyar adása, akik a kelet-európai országokban egyébként jelen lévő differenciált, kritikus véleményeket rendre háttérbe szorítják, és többször a fiatal korúak nemváltásáról készítettek aktivista riportokat.

Fikciós tér: magyar kampányirodalom

A kormánymédia egyik fő forrása a Rowling-vita lett, amely kapcsán újra és újra előveszi a gyerekek nemváltását és egyéb „genderkérdésekként” tematizált nézeteit, beleértve a pedofília és a homoszexualitás összemosását. Úgy tűnik, hogy fel lehet húzni egy választási kampányt erre a témára. Még ha hajlamosak is vagyunk azt gondolni, hogy a mindennapi gondok, a rezsicsökkentés és az élelmiszerárak növekedése fontosabbak a választók többsége számára, mint ezek a marginálisnak tűnő kérdések, a nemváltás politikája nem kevesebbet tesz, mint a nő, a férfi és az ember fogalmát definiálja újra, ezért nagyon sokak számára egyáltalán nem mellékes kérdéskör.

A magyar közbeszéd alapján azt hihetnénk, hogy két tábor áll egymással szemben: a toleránsak (akik el- és befogadják a transzneműeket) és az előítéletesek (akik lenézik vagy gyűlölik a transzneműeket, esetleg félnek tőlük). Azonban a brit szcéna is világosan megmutatja, hogy nem kizárólag az „LMBTQ” szervezetek által javasolt „jógyakorlatok” és az orbáni politika közül lehetne választani. Az „LMBTQ”-párti szereplők viszont rendre azt állítják, hogy aki kritizálja a követeléseiket, az a NER-t és annak politikáját támogatja. Az ellenzéki politikai és médiaszereplők szinte egybehangzóan állítják, hogy a transzneműség nem vitatott kérdés, nincs itt semmi látnivaló, tessék továbblépni!

A „nemváltó óvodások” a kormány politikáján gúnyolódó szállóigévé vált a teljes ellenzéki térfélen anélkül, hogy a legcsekélyebb módon utánanéztek volna, hogy mennyi a valóságalapja azoknak a híreknek, amelyeket a kormánymédia és a kormánypárti politikusok felkapnak.

Ennek csak a most indult Lakmusz legelső cikke nézett valamelyest utána, amely azonban érdekes módon a címében azt deklarálja, hogy a kormány kizárólag félrevezető statisztikákkal harcol a nyugati nemátalakító műtétek ellen, miközben az egyébként nem kimondottan alapos cikkből is kiderül, hogy van a kormány állításainak valós alapja. Ha nem is a hároméveseken végzett nemváltó műtéteknél tartunk, ott igen, hogy egyes országokban óvodás kisgyerekeket kiáltanak ki transzneműnek, és hogy többek között az Egyesült Királyságban drámaian megnövekedett a genderklinikákra küldött gyerekek száma. Az új név és új identitás választása pedig a később akár a veszélyes pubertásblokkolókkal, hormonterápiával, majd műtéttel folytatódó „tranzíció” első állomása lehet.

Magyarországon is egyre erőteljesebben van jelen a „transznemű gyerek” ideológiája. Az Amnesty International 2018 óta foglalkozik a gyerekek nemváltását elősegítő programok támogatásával és honosításával, például a gyerekek transzneműségét propagáló Sophie Labelle meghívásával. Ebbe magyar művészeket, alkotókat próbálnak bevonni, több-kevesebb sikerrel, a társadalmi és kulturális elutasítottság miatt. A nemváltás normalizálása megjelent óvodásoknak és kisiskolásoknak szóló, helyi fejlesztésű mesekönyvekben is, például a Labrisz által kiadott, írói és kritikusi körökben is igen megosztó Meseország Mindenkiében. A szinte transzneműszervezetté vált Budapest Pride tavalyi felvonulásán többek közt egy tizenhét éves transznemű mondott beszédet, de készült dokumentumfilm is egy másik transznemű fiatalról.

A transznemű gyerekek külföldi propagandája rendkívül sok csatornán keresztül elérhető a streamingszolgáltatók kínálatától a Youtube-ig, és rokonaink, ismerőseink tapasztalatai szerint sok magyar fiatal közt egyre népszerűbb.

A magyar választók közül ezért is sokan jóval tájékozottabbak a transztrenddel kapcsolatban, mint az ellenzéki politikusok és újságírók. Tehát ha az ellenzék folytatja a probléma szőnyeg alá söprését, azzal csak a kormánynak kedvez. Az ellenzéki médiának is felelőssége volna abban, hogy az olvasóit megfelelően tájékoztassa, mert ha hülyének nézi őket, azzal csak olvasókat (és persze, az ellenzéki pártok választókat) fog elveszíteni.

Boszorkányok nem csak a fantasyirodalomban léteznek

Voltaképpen mi is a probléma? Kezdjük azzal, hogy Rowlingé korántsem egyedi eset. Azok a nők (és ritkábban férfiak, különösképpen meleg férfiak), akik ellent mernek mondani a transzpolitikának, súlyos támadásokban, fenyegetésekben részesülnek. Köztük rengetegen vannak, akik nem híresek és sikeresek, ezért még kevésbé tudják magukat megvédeni a lincselésektől. A transzaktivisták a „TERF” szitokszót használják a transzkritikus nőkre, legyenek ők családanyák, akik a gyerekeiket féltik az elharapózó transzneműaktivizmustól, vagy leszbikusok, akik nem akarnak pénisszel rendelkező ún. transzleszbikusokkal randizni.

Ez történt a leszbikusságát vállaló teniszsztár Martina Navratilova transzfóbbá kiáltásával, aki azt bírálta, hogy transznők (biológiai férfiak, akik magukat nőnek vallják) bizonyos feltételek mellett női mezőnyben versenyezhetnek, és a nemrég az egyetemi tanszékét is elhagyó, transzaktivistáktól különösen súlyos zaklatásokat és fenyegetéseket átélő filozófussal, Kathleen Stockkal. Az Egyesült Királyságban egyébként az év egyik bestsellere volt Helen Joyce könyve (Trans: When Ideology Meets Reality), aki a The Economist gazdasági újságírójaként tételesen feltárta a transzaktivizmus erőforrásait és céljait, megnézte, milyen intézmények ellen fordulnak ezek a szervezetek, és hogyan próbálják normalizálni saját (fikciós) világukat. Hiszen a „tranzíció” mindig a másik nem tereibe való belépést jelenti.

Mozgalmi szinten pedig nem az egyes emberek méltóságának kivívása a cél, hanem az ellenállók módszeres tönkretétele, eltörlése és zaklatása.

Miért elsősorban nők (és egyre gyakrabban kifejezetten a melegek) állnak a transzaktivisták célkeresztjében, kérdezhetnénk. Ennek több oka van, az egyik, hogy a „nem” átdefiniálásával a nők több évtized alatt nehezen kivívott jogokat veszíthetnek el. Hiszen ha bárki nő, aki annak érzi, ill. vallja magát, akkor hogyan írjuk le a „női reproduktív szervekkel rendelkezők” valóságát? (Lásd például a Rowling által kritizált „menstruáló emberek” kifejezést.) Ennek olyan gyakorlati következményei vannak, mint például a nők számára létszükségletű termékek és szolgáltatások átnevezése (például egyes angolszász országokban a fogamzásgátlást is elérhetővé tévő Női Egészségklinikákat elkezdték átnevezni, így a nők az általuk ismert néven nem találják meg ezeket a fontos szolgáltatásokat), valamint a csak nők számára nyitott terek ilyen formában való megszűnése. Olyan alapvetőnek tűnő dolgok, hogy például vannak nyilvános női mosdók, hogy a nők versenyezhetnek sportvilágversenyeken női számokban, hogy számos országban vannak bántalmazott, illetve nemi erőszakot elszenvedett nők (és gyerekeik) számára nyitott menedékházak, olyan eredmények, amelyeket a nők évek és évtizedek fáradságos munkájával vívtak ki és most lassacskán elveszítenek.

Azonban mindez nem csak a nőket érinti. Való igaz, hogy a transzaktivizmusnak az utóbbi években a gyerekek kerültek a középpontjába. Ugyan a Fidesz-KDNP kormányzásának tizenkettedik évében Magyarországon egyelőre nem fognak kisiskolásoknak transzneműérzékenyítést tartani, azonban a populáris kultúra révén mindez nagyon is jelen van hazánkban. A National Geographic magazintól a film- és zeneiparig, az idehaza készült vagy fordított mesekönyvekig, valamint a hazai transzaktivizmus fentebb említett tevékenységéig.

És még csak nem is állnak meg a problémák a nőknél és gyerekeknél. A kérdés ugyanis az, hogy lehet-e cenzúrázni a biológiai valóságot? A genderidentitás alapú diszkrimináció egyes értelmezése szerint a transznemű emberekre biológiai nemük szerint utalni gyűlöletbeszédnek számít, és több esetben előfordult az Egyesült Királyságban, hogy a rendőrség ilyen esetekben nyomozást indított. Mindez tehát alapjaiban érinti a szólásszabadságot és tudományos szabadságot, ahogy például az Egyesült Királyságban a nő szótári definíciója („felnőtt nőnemű ember”) többszörösen cenzúra alá került, a transzaktivizmus állításait cáfoló egyes kutatásokat megakadályoztak vagy megpróbáltak visszavonatni.

A kérdés az, hogy lehet-e valakinek joga hozzá, hogy mások azt gondolják róla, amit ő gondol magáról? Még akkor is, ha ez nyilvánvalóan ellentmond a biológiai valóságnak? Mitől lenne „gyűlölködés”, hogy valaki nem gondolja, hogy a szubjektív érzések (a „genderidentitás”) felülírják az objektív tényeket (a biológiai nemünket)? Milyen következményekkel jár, ha egy láthatatlan és ellenőrizhetetlen szubjektív érzésre, a genderidentitásra alapozunk törvényeket? Elhisszük és elfogadjuk, hogy van, akinek a „genderidentitása” eltér a biológiai nemétől, azonban nem gondoljuk, hogy e probléma megoldására a nem, a férfi és nő szavak átdefiniálása a megoldás.

Kinek a valósága van megkérdőjelezve? Ki lesz a nyertese a vitának?

A transzneműaktivisták a biológiai valóság kimondásához ragaszkodó nőket azzal vádolják, hogy megkérdőjelezik a transzneműek identitását, tapasztalatait és voltaképpen a létét. A valóság azonban az, hogy a transzneműpolitika tagadja a nők biológiai és társadalmi valóságát. A transzneműek áldozati státuszukra hivatkozva igyekeznek alátámasztani, hogy az ő „valóságuk” és „létük” van fenyegetve, azonban az általuk hivatkozott „adatokról” rendre kiderül, hogy nem felelnek meg a valóságnak. Például nem igaz, hogy a transzneműek nagyobb arányban válnának gyilkosság áldozataivá, mint a nők, és a transzneműek öngyilkosságának gyakran idézett számai sem felelnek meg semmilyen reprezentatív kutatási eredménynek. Azért is fontos ez, mert a transzneműaktivisták ezekre a valótlanságokra hivatkozva igyekeznek a transzpolitikát megkérdőjelező nők jogos ellenérveit elhallgattatni, azzal zsarolva őket, hogy a transzneműek halálát idézik elő.

A transzneműpolitikát megvalósulásában már egyáltalán nem érdekli a női sors, az alapvető női jogok. Rowling jogos válasza erre, hogy a feminista nézeteket valló nőket viszont továbbra is az érdekli, ő is azt támogatja fontmilliókkal. Nem tagadja a létét, elfogadja, de a világból nem ez érdekli, mert ő mást akar támogatni, másképp akar gyerekkönyveket írni, a saját írói szabadságának jogán választja meg témáit.

Rowling női néven nem tudott publikálni, mert az angol irodalomban, mint minden más európai országban, még mindig nem evidens, hogy nők fantasyben, nagyregényekben, eposzokban, drámákban is otthon vannak, nem városi legenda, hogy J.K. egy „nemtelenített” név, és előnyt jelentett az első 1997-es HP publikációknál. A transzírónő fogalmát akkor még nem ismerhettük. Ha ma azzal próbálkozna, könnyebben megjelenhetne.

Rengetegen – nők és férfiak, melegek, leszbikusok, biszexuálisok és heteroszexuálisok – nem azért állnak ellen tehát a transzneműpolitikának, mert „gyűlölnék” a transzneműeket, és nem is azért, hogy ezzel könnyebben elfogadtassák a saját törekvéseiket. Azonban a magyar nyilvánosságot alakító szereplők a magyar feminizmusban már a 2016-ban megjelent transzkritikát nem engedték a nagyobb nyilvánosságban megjelenni, és most is csak pár kattintásvadász cikk jelenik meg, amely alkalmatlan a téma komplexitásának bemutatására. Sajnálatos módon ezzel azt érik el, hogy a jobboldal húzzon hasznot a témából. Már meg is van ennek az egész kritikai tagadásnak a nyertese, és az nem más, mint Orbán Viktor.

Kiss Noémi—Feró Dalma

Címlapfotó forrása: New York Post. A cikket eredetileg a 444.hu-nak küldtük el közlésre, válaszul a náluk megjelent számos, a témába vágó cikkre, azonban nem kívántak élni a közlésével.

Megosztás