Szalmabábbal vitatkozik a kormány, semmi köze nincs a nők megvédését célzó Isztambuli Egyezménynek a kitalált genderideológiához — mondta Nógrádi Noá az Átlátszónak. Az áldozatsegítéssel és nőjogokkal foglalkozó szervezetekben aktív szakértő szerint árt az áldozatok védelmének az a megközelítés, amit az egyezménytől visszavonuló Orbán-kormány alkalmaz. Szerinte az áldozatok kérnek ugyan segítséget, a magyar államtól viszont nem kapnak.
Nélküled nincsenek fontos sztorik – adód 1 százalékát ajánld fel az Átlátszónak!
A napokban több cikk is megjelenik az Átlátszón arról, hogy a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról szóló úgynevezett Isztambuli Egyezmény szénája rosszul áll a közép-európai térségben. A nemzetközi újságírói együttműködésben készült cikksorozat azt veszi sorra, hogy a háttérben milyen erők szítják az egyezmény elleni tüzet. Az Átlátszó újságírója maga is részt vett az együttműködésben, és háttérinterjút készített a terület szakértőjével, Nógrádi Noával.
Úgy érezzük, hogy az interjú önállóan is érdekes lehet olvasóink számára, ezért interjúalanyunk engedélyével most szerkesztett formában közöljük.
Az Európa Tanács Egyezménye a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról (röviden: Isztambuli Egyezmény) 2012-ben született. Magyarország 2014-ben aláírta, de a mai napig nem ratifikálta. Ez azt jelenti, hogy az Orbán-kormány nem teljesítette az Egyezményben előírt vállalásokat, nem ültette át az Egyezmény tartalmát a magyar jogrendbe és intézményrendszerbe. 2020-ban a fideszes többségű Országgyűlés politikai nyilatkozatot fogadott el az Isztambuli Egyezményhez való csatlakozás elutasításáról, és arról, hogy Orbán Viktor kormánya még azt is megpróbálja megakadályozni, hogy az Európai Unió kollektívan csatlakozzon az egyezményhez.
Az Isztambuli Egyezmény nem tökéletes, de jobb annál, ami most van
Május negyedikén a magyar parlament megszavazta a 2004-ben aláírt Isztambuli Egyezmény elutasítását. Az intézkedés ellen együtt tiltakozik több ellenzéki politikus, nőjogi- és civil szervezet. Antoni Ritát és Mérő Verát kérdeztük az Egyezményről, a parlament döntéséséről és a nők elleni erőszakról.
Nógrádi Noá tagja a PATENT és a NANE áldozatsegítéssel és nőjogokkal foglalkozó magyar civil szervezeteknek. Mindkét szervezet munkájában szakértőként is részt vesz.
Az interjú még március végén készült.
Átlátszó: Mi a helyzet a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról szóló Isztambuli Egyezménnyel most Magyarországon?
Nógrádi Noá: Hogy erről letehetünk. 2020-ban teljesen egyértelműen megmondták, hogy az Isztambuli Egyezmény nem lesz ratifikálva Magyarországon. Ez nekünk már előtte elég világos volt különböző munkacsoportos üléseken elhangzó dolgok alapján.
Erről azt kell tudni, hogy vannak mindenféle munkacsoport ülések az Igazságügyi Minisztérium szervezésében, például nőjogi, gyerekjogi témákban. Én sokszor voltam szervezeti tagként ilyeneken.
Meg vannak hívva mutiba a civil szervezetek, hogy a kormány részéről elmondhassák, hogy konzultálnak velünk. De a valóságban nem konzultálnak, hanem megmondják, hogy mi lesz.
Az Isztambuli Egyezményt elutasító nyilatkozat utáni első nőjogi munkacsoportos ülésen a levezető elnök, Beneda Attila családpolitkáért felelős helyettes államtitkár megmondta, hogy nincs az Egyezmény magyar jogrendbe ültetésére politikai akarat a kormány részéről. Ezzel ugyan már előtte is tisztában voltunk, de így legalább ki is lett mondva.
Arra hivatkoznak, hogy Magyarország az egyezmény nélkül is megcsinált mindent, ami szükséges az áldozatvédelemhez. Ez hazugság.
És most már táncolnak ki az egyezményből olyan országok is, amelyek korábban ratifikálták.
Vagyis a kormány máshogy képzeli el az áldozatvédelmet, mint amit az Isztambuli Egyezmény előírna. Ez miért gond?
Ez az egyezmény abban különleges, hogy meglehetősen specifikus dolgokat ír elő. Nem egy általános elvi iránymutatás, mondjuk, arról, hogy minél többet meg kell tenni az ilyen helyzetek megelőzéséért, hanem konkrét dolgokat ír elő arról, hogy például milyen intézményrendszernek kell lenni, milyen tényállások szerepeljenek mindenképp a büntetőjogban, satöbbi.
Ez egy strukturális jellegű és forrásigényes feladat lenne, de vannak pozitív anyagi velejárói az implementálásnak. A megvalósításához mindenféle nemzetközi alapok vannak, lehet elég nagymérvű projektekre pályázni. Szóval van hozzá pénz.
Ilyen mélységű részleteket nemzetközi egyezmények általában nem szoktak előírni, azokat meghagyják szuverén állami hatáskörben. De hát nyilván azért csatlakozik valaki egy ilyen egyezményhez, mert tudomásul veszi, hogy ezek a konkrét lépések szükségesek. Ehhez tudni kell, hogy az egyezmény szakmai alapját nagyon hozzáértő szakértőgárda rakta le, akik régóta dolgoznak áldozatvédelemben.
Részlet az Isztambuli Egyezmény szövegéből Forrás: NANE / Facebook
Olyan baromira kézzelfogható dolgokról van szó, mint hogy például gyermekelhelyezési ügyekben vegyék figyelembe a párkapcsolati erőszak háttértörténetét, vagy hogy párkapcsolati erőszakkal érintett ügyekben ne alkalmazzanak mediációt.
Az egyezmény előírásai szerint képzéseket is kellene nyújtani az ezen a területen az első vonalban dolgozó, vagyis az érintettekkel a munkájuk során személyesen találkozó állami alkalmazottaknak. Ez Magyarországon nem történik meg. Pedig ezek az emberek ugyanúgy a tágabb társadalom tagjai, mint mindenki más, tehát nyilván vannak közöttük például áldozathibáztató hozzáállással rendelkező emberek is. Csakhogy náluk van hatalom is.
Magyarország azon nagyon kevés európai uniós állam egyike, ahol például a rendőrök nem kapnak ilyen jellegű, emberi jogi hátterű, rendszeres és konkrét képzést, érzékenyítést, felkészítést. Miért nem?
Eközben mi látjuk, hogy azok a szakemberek, akik ezen a területen dolgoznak, éhesek a tudásra. Korábban PATENT-es jogászok tartottak kvázi ingyen hozzáférhető továbbképzéseket érdeklődő jogászhallgatóknak, akik annak ellenére vettek részt ilyen tréningeken, hogy ez nem volt a hivatalos tantervük része.
Szocális munkásokkal is kapcsolatban vagyunk, akik látják, hogy elavult útmutatók alapján kell dolgozniuk. A családrendszer-elméletet tanulják, ami szerint minden család egy rendszer, és ami szerint hogyha, mondjuk, egy család szerkezete megváltozik, akkor azt kéne várniuk, hogy a családtagok viselkedése is megváltozzon. Tehát ha egy olyan család, ahol korábban erőszak volt, szétesik, akkor eszerint nem szabadna arra számítaniuk, hogy az erőszak folytatódik. Ugyanakkor a kriminológiából tudjuk, hogy a valóságban a bántalmazó fél a gyereken keresztül szokta folytatni a bántalmazást válás után is.
Az Alapjogokért Központ szerint az Isztambuli Egyezménnyel az volt a baj, hogy „gender-megközelítésre” épít, az Emberi Méltóság Központ szerint pedig a „genderideológia” trójai falovát jelenti.
Egy ideig az Isztambuli Egyezmény emlegetése volt a politikai kutyasíp a feministák és az LMBTQ emberek ellen is, aztán ezt a hangsávot lejjebb keverték. Azóta a hívószó a „genderideológia”.
De ugyanarról van szó: hogy ezek a gonoszok fel akarják rúgni a hagyományos magyar életmódot és értékrendet.
Ezzel söprik le egyszerre azt is, hogy a nők elleni erőszak nemi alapú, meg az LMBTQ-szervezetek érveit is. Ezt a két, gyakran egymással nem összeegyeztethető dolgokat képviselő mozgalmi tábort amúgy teljesen összemossák a genderideológia égisze alatt.
Nemzetközi szakmai viták is folynak. Az Isztambuli volt kábé az utolsó olyan egyezmény, ami jogelméletileg a „gender” kifejezést társadalmi nemi szerep értelemben használta, tehát abban az értelemben, hogy a nemünk alapján a társadalomban különböző elváráscsomagok vannak, és ezek szolgáltatják a nők elleni erőszak alapját. Az újabb nemzetközi egyezmények és közpolitikai szövegek a genderrel kapcsolatban inkább az identitásra összpontosító, úgynevezett inkluzív irányokba mennek, amin az áldozatvédő oldalon sokan ki vannak akadva.
Eközben Magyarországon a genderideológiázással összemosnak egymással össze nem tartozó dolgokat, és egy nagy kollektív mumust csinálnak belőlük, anélkül, hogy értenénk, hogy kik ezek, meg mit akarnak.
A PATENT és a NANE iskolai erőszak-megelőző és felvilágosító foglalkozása. Forrás: NANE / PATENT / adjukossze.hu
Sokszor tapasztaljuk, hogy ha konkrét témákról van szó, akkor tök receptív a magyar társadalom. A nőszervezetekkel csinálunk például iskolai erőszakprevenciós projekteket, és ennek kapcsán is azt érzékeljük, hogy az átlagember érti, hogy miért kell elmenni a sulikba és arról beszélni a diákoknak, hogy például szex közben fojtogatni a partneredet az nem olyan kúl. Ugyanezek az emberek viszont simán bedőlhetnek annak, hogy a nőszervezetek azok ilyen gonosz valamik lennének.
Azt mondta, hogy az Isztambuli Egyezmény a gender szót nemi alapon használta. Akkor mivel vitatkozik az Alapjogokért Központ és a társai?
Egy szalmabábbal. Úgy tesz az egyezménnyel szemben lévő oldal, mintha a gender — a társadalmi nem — definíciója az identitásról szólna, amikor pedig egyáltalán nem. Arról szól, hogy mik azok a hierarchikus szerepek, amiket elfogadhatónak tart a társadalom a két nem viszonyában. Hogy mit tartunk helyesnek és helytelennek férfiak és nők esetén a közöttük lévő nemi alapú különbségtétel miatt.
Minden kutatás, ami a nők elleni erőszakról mint társadalmi jelenségről szól, bizonyítja azt, hogy ez az erőszak egyenes folyománya a női és férfi szerepekről és hierarchiáról alkotott képünknek. Ezt az egyezmény úgy azonosítja, hogy kimondja angolul: gender-based violence against women, azaz társadalmi nem-alapú erőszak nők ellen.
Úgy csinálnak, mintha identitásról volna szó, és aztán ezzel a szalmabábbal vitatkoznak. Amikor a valóságban identitásról szó sincs.
Nem azért veri meg egy férj a feleségét, mert a feleség nőnek identifikálja magát, hanem azért, mert azt gondolja, hogy a felesége egy nő, és ő meg férfiként uralkodhat felette.
A magyar kormány nem hajlandó valóságként kezelni ezt az erőszakformát. Eleve a kormányzati szövegek fogalmi keretei és minden a témával kapcsolatos megnyilatkozás tartalma szerint is úgy próbál tenni, mintha a nők elleni erőszaknak nem lenne köze a nemek közötti egyenlőtlenséghez és az ehhez társult szerepekhez. Eltagadják, hogy ez egy specifikus bűnelkövetési forma, ami nem független az érintett személyek nemétől, és ahol az elkövető gyakran az áldozat ismerőse vagy barátja. Ezt az erőszakot véletlenként, váratlan tragédiaként vagy személyes aberrációként keretezni nulla hatékonysággal kecsegtet.
Persze, kellemetlennek tartják, mint az összes többi bűncselekményt, és sajnálják szegény áldozatokat, de olyan véletlenszerűen kezelik, mintha valaki csak úgy megütne az utcán.
Az ő fejükben vannak a szegény nők, akiknek véletlenül ilyen alak az ura, de majd jön az állam fehér lovon és megmenti az életképtelen nőket, akik rosszul választottak párt, és segít nekik, mert a bűn ellen van.
Mit gondolnak ezzel szemben az áldozatsegítő nőszervezetek?
Hogy a nők elleni erőszak egy strukturális, folyamatosan újra-és újragyártott társadalmi probléma, és azok a férfiak akik később elkövetővé válnak, azzal a tudattal nőnek fel, hogy nekik joguk van ahhoz, hogy a nő felett uralkodjanak, vagy például szexet kapjanak, amikor ők akarják, és közülük lesznek olyanok, akik ezt tettlegesen is be fogják hajtani.
Azok a nők, akik áldozatává váltak ennek, nem magatehetetlen lúzerek, hanem elképesztő megpróbáltatásokon keresztülment emberek, akik meg tudják őrizni az erejüket annak ellenére, hogy pattintja le őket az állam minden kanyarnál.
A PATENT bíróságfigyelő projektjének önkéntesének beszámolója egy tárgyaláson elhangzottakról. Forrás: A PATENT Bíróságok monitorozása a párkapcsolati erőszakkal érintett esetek kezelésében című tanulmánya
A PATENT-nek volt egy bíróságfigyelő projektje. Erre mondta azt a kormánymédia annak idején, hogy a PATENT Egyesület véresszájú aktivistái nem hagyják függetlenül ítélkezni a bírókat, meg hogy sorosista katonák, akik meg akarják félemlíteni az igazság szolgáit. Ez a gyakorlatban az volt, hogy ilyen kedves kis laikusok beültek tárgyalásokra, és ott megnézték, hogy mi történik. És olyanokat hallottak, hogy a bíró azt mondta a férjnek meg a bántalmazott nőnek, aki az életét féltette a férjétől, hogy ne pocsékolják a bíróság idejét, menjenek ki a folyosóra, beszéljék meg, béküljenek ki.
Azt gondolják, hogy a családok egybentartása a legnagyobbb érték, akár erőszak ellenére is.
Eközben kormányzati szinten az ösztönző rendelkezéseket is sorban hozzák arra, hogy hogyan szorítsák vissza a nőket háztartási szerepbe ott, ahol apuci tud annyit keresni, hogy eltartsa a családot. És azokat a szervezeteket kreálják, illetve karolják fel, akik hajlandóak felvizezni és átkeretezni ezt a problémakört ahelyett, hogy társadalmi kontextusában, összefüggéseiben vizsgálnák.
A kormánynak vannak kiskedvenc áldozatsegítői, az ökumenikusok és az úgynevezett Családbarát Ország Nonprofit Kft. Nyerik el a pénzeket ezekben a témákban, kapják a megbízásokat, és nagyon szeretik azt hangsúlyozni, hogy az áldozatokat fel kell bátorítani, hogy kérjenek segítséget.
De az áldozatok kérnek segítséget. Az a baj, hogy nem kapnak.
Most nagyon sokat mutogatják az áldozatsegítő központokat – amik egyáltalán nem differenciáltak. Bárki bemehet, te éppúgy, ha összeverekedtél valakivel az utcán, meg én is, ha épp megerőszakoltak, pedig nyilván elég más igényeink és szükségleteink lennének ezekben a helyzetekben. Nem tudunk arról, hogy az ezekben a központokban dolgozóknak volna speciális képzettségük a nők elleni erőszak-esetek megfelelő kezelésére, vagy hogy ezekben a központokban elérhetőek volnának kimondottan ilyen erőszak áldozatai részére nyújtott szolgáltatások.
Amikor arról van szó, hogy mennyit fejlődött az egyezmény nélkül is az áldozatsegítés ezen a területen, azzal büszkélkednek, hogy rengeteg ügyfél van a központokban, de a nők elleni erőszakkal foglalkozó szakemberek nem azt hallják, hogy az érintettek az áldozatsegítő központokba mennek. Ezt egyelőre nem tudjuk hivatalos adatokból is igazolni, mert ilyen nincsen. A legutolsó ezzel kapcsolatos munkacsoportos ülésen heurékaszerűen mondta az ún. igazságügyi kapcsolatokért felelős államtitkár, hogy fognak arról adatot gyűjteni, hogy milyen arányban keresik fel ezeket a központokat kapcsolati erőszak áldozatai és milyen arányban mások. Ha ez a statisztika meglesz, talán majd akkor.
Nemcsak kiskedvenc áldozatsegítők vannak, hanem egy széles szövetség is, ami a nyilvánosságban mantrázza a „genderideológiának” nevezett valamit. Kik tartoznak ebbe a szövetségbe?
Látom, hogy ez nagyon megy mostanában.
A genderideológia egy vesszőparipa, kicsit olyan, mint a migránsos vesszőparipa volt. Kell egy nagy, fenyegető dolog, ami ellen minden jóérzésű ember kiáll.
A kormány csinálja meg a kormányközeli média meg a kormányközeli civil szervezetek. Civil szervezeti vonalon az Alapjogokért Központ meg a CitizenGO magyar leágazása. A kormány részéről nőket raknak a kirakatba ezen a vonalon. Novák Katalin és Varga Judit a két fő zászlóvivő.
Hogyan látja az ő szerepüket?
Novák Katalin ideológus. Tárca nélküli miniszter, semmi valós hatalma nincsen. A narratívatolásban fontos arc, ő kell ahhoz, hogy le legyen tolva a társadalom torkán ez a családi-életre-nevelésnek mondott dolog. Én őt úgy látom, mint egy kirakatembert, akinek az a dolga, hogy a közvélemény felé keretezze a témákat.
Varga Judit: ha azokon a munkacsoportos üléseken, amikről az interjú elején beszéltem, kritikát fogalmazunk meg – ami egyébként az ok, amiért a civilek ott vannak – akkor ő az, aki mindig panaszkodik, hogy őt támadások érik elvakult nőjogi szervezetektől ahelyett, hogy együttműködnének. Kidolgozzuk a belünket, hogy a háromnapos határidőikre szépen, részletesen megfogalmazott és bőségesen alátámasztott policy-javaslatokat adjunk be, és ha kifogásoljuk, hogy ezek nem kaptak megfelelő figyelmet, akkor az a mondás, hogy nem működünk együtt.
Ezeken a munkacsoportos üléseken, amiket az interjú elején említettem, csomószor az a benyomásom, hogy összemosolyognak a kormányt képviselő emberek és egyes civil szervezetek képviselői. Tök világos, hogy kik pajtik. Arról is meg vagyok győződve, hogy a háttérben is koordinálnak egymással.
Kik a pajtik?
Az Alapjogokért Központ, az Emberi Méltóság Központ, a saját infrastruktúrájuk (az ökumenikusok és a „családbarát ország”) és újabban, időnként, a Nem Tehetsz Róla, Tehetsz Ellene Alapítvány. Korábban az Apák az Igazságért meg az Apaszív Egyesület is ilyennek tűnt.
Varga Judit igazságügyi miniszter a Facebook-profiljára posztolta ezt a képet, amin Frivaldszky Edittől, az Emberi Méltóság Központ igazgatójától átvesz egy aláírágyűjtési jegyzőkönyvet. Az aláírásgyűktés arról szólt, hogy „védjük meg a gyermekeinket a biológiai evidenciákat tagadó ideológiákkal szemben”. Forrás: Varga Judit / Facebook
Ők minden oldalt meghívnak, ezt szeretik mondani. Hallgassuk meg mindkét felet. De a pártatlanság látszatának fenntartása ezekben a témákban pártoskodás. Például a családon belüli erőszak kapcsán az egyik fél azt mondja, hogy fizikailag bántják, és nem szeretne kapcsolatot tartani a másikkal. A másik fél azt mondja, hogy az is bántalmazás, ha nem tartják vele a kapcsolatot. Ha mindkettő egyenlő súllyal esik latba, az igazából pártosság.
Nők elleni erőszak témában, mondjuk, egy apajogi szervezet minden további nélkül előadja, hogy az a javaslatuk, hogy büntessék meg a nőket, ha erőszakháttér mellett nem teszik lehetővé a láthatást. Mi azt szeretnénk, hogy ne kényszerítsék a nőket, hogy elküldjék a gyereket a bántalmazó apához.
Velük minket stratégikusan szembeültetnek. Minket, szemben a „jókkal”. Az a benyomásom ezeken az üléseken, hogy máshogy esnek latba a hozzászólásaink. Náluk mennek a hümmögések meg a bólogatás, nálunk meg sóhajtoznak, szemforgatnak, hogy már megint hisztizünk. És aztán büszkélkednek, hogy minden felet meghallgatnak.
Voltak a közelmúltban nagyon brutális nő- és gyerekbántalmazási esetek, amik a média és közvélemény ingerküszöbét is megütötték.
És akkor kitalálták ezt, hogy jön a Varga Judit fehér lovon, belovagol és megmenti az áldozatokat, tekintet nélkül a nemükre, mert a bűncselekmények rossz dolgok. Ez egy üres, de hangzatos megközelítés.
Amikor anyagot kértek be civil odalról a legutóbbi, EU-s támogatásért előállított A nők szerepének erősítése a családban és a társadalomban című úgynevezett akciótervhez, akkor teljesen semmitmondó összegzés született, ami a nőket csak mint a családok kapcsán releváns lényeket tekinti prioritásnak, nem saját jogon, álampolgárokként. Rendszeresen ezek az elkenős, hatékonysággal nem kecsegtető dolgok születnek, amit aztán arra foghatnak, hogy nagyon ellentétes dolgokat mondanak a civil szereplők, és így az érveik „kioltják egymást”.
Pontosan hol is?
Amiről most beszélek, az az úgynevezett családjogi civil munkacsoport, amit Varga Judit igazságügyi minisztériuma hívott életre. Ebben van vagy hatvan különböző civil szervezet, nyilvánosan hozzáférhető, hogy kik a tagjai.
Van egy családjogi szakértői munkacsoport is, arról viszont fogalmunk sincs, hogy kik vannak benne. Azok a nőjogi civil szervezetek, akik áldozatvédelemmel foglalkoznak huszonöt éve, azok biztosan nincsenek.
Sarkadi Nagy Márton
A címlapképen Nógrádi Noá látható, forrása a Facebook.
Adj 1 százalékot az Átlátszónak! Adószám: 18516641-1-42 Átlátszónet Alapítvány
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri vagy rendszeres adománnyal, vagy az szja 1 százalékod felajánlásával!
Február 24-én hajnalban Oroszország Vlagyimir Putyin elnök utasítására támadást indított Ukrajna ellen. Az ukrán katonák azonnal felvették a harcot az...
Az utóbbi hetekben több országos média foglalkozott a transzneműek és a nők közötti konfliktusokkal, részben J.K. Rowling írnónőt érő támadások,...
Online találkozhattak gimnazista lányok az ország legnevesebb vállalatainak, egyetemeinek és kutatóintézeteinek képviselőivel a 10. Lányok Napján. Az eseményről készült felvételek...
Mindenki megnyugodhat már az elején: nincs olyan, hogy „genderideológia”. „Gendermozgalom” sincs. A gyerekeink sincsenek kiszolgáltatva sötét és ördögi terveknek. Szeretném...
