Dunaszerdahely közelében nőtt fel, általános iskolás volt a maffia rémuralmának éveiben, és hallotta a róluk szóló történeteket. Emlékszik arra, hogy mit érzett akkor, gyerekként?

Csallóközben gyakran beszéltek a maffiáról, a családi összejöveteleken mindenki elmesélte, hogy ki mit hallott a környéken. Szinte mindenki hozzá tudott fűzni valamit, hiszen Dunaszerdahely egy közepes méretű város, a maffiatagok ugyanott éltek, mint az átlag városiak, gyakran ugyanabban a lépcsőházban élt az elkövető és áldozata. A maffiózók látványosan közlekedtek a városban, tettek róla, hogy megjegyezzék a megjelenésüket. A környezetükben a legtöbben féltek, rettegtek, ha megjelentek, sokan hazasiettek. Erre emlékszem én is, hogy szüleim karon fogtak és hazavittek.

Mikor határozta el, hogy könyvet ír a dunaszerdahelyi maffiáról és áldozatairól? Miért tartotta fontosnak, hogy megjelenjen ez a könyv?

Az áldozathibáztatás és a nemi erőszak bagatellizálása mindig felháborított. Újságíróként főleg nőket érintő témákkal foglalkoztam, aztán pár évvel ezelőtt egy kozmetikusnál voltam a Csallóközben, és a mellettem ülő nő mesélte, hogy nagy családi összejövetel lesz náluk, mennyi mindent kell sütni-főzni, jönnek az unokái, milyen kár, hogy a fia mindezt nem érte meg, pedig milyen áldott jó gyerek volt. Miközben ezt mondta, a jelenlévők közül mindannyian tudtuk, hogy az az áldott jó gyerek valójában egy véreskezű maffiózó volt, akitől mindenki rettegett. Ez a jelenet nagy hatással volt rám.

Úgy éreztem, hogy itt vannak ezek a közel 20 évvel ezelőtti véres események, az elkövetőket javarészt ismerjük, nagy részük halott már, tetteikkel tele van a média. Az áldozatokról és az ő történeteikről viszont nem tudunk szinte semmit. Nem tudunk számokat, nem tudjuk, hogy hány üzletembert félemlítettek meg, hányan fizettek védelmi pénzt, hány embert vertek és kínoztak meg, hány lány lett nemi erőszak áldozata, hányan estek teherbe. Nincs felmérés, statisztika, nincsenek számok, de a legborzasztóbb az, hogy nincsenek történetek sem. Ezeket akartam elmesélni a regényemmel.

Írás közben kényszeresen ragaszkodtam a pozitív befejezéshez, ahhoz, hogy bár ezekkel a nőkkel mindenféle gyalázatot elkövettek, ők itt vannak, túlélték, gyerekeik lettek, és fontos munkát végeznek, a közösségük fontos tagjai, az elkövetők meg régen halottak, a rokonaik közül sokan szégyellik őket, és a nemsokára a nevükre is alig lesz, aki emlékszik.

Mennyire voltak közlékenyek azok a nők, akiket tizenéves korukban megerőszakoltak a maffiatagok?

Azok a nők, akik úgy döntöttek, hogy megosztják velem életük egyik legtraumatikusabb élményét, hosszú mérlegelés után jutottak erre a döntésre. Ők úgy álltak elém, hogy egyszer az életben hadd meséljék el a teljes történetet. “A férjemnek sem mondtam soha”, “senkinek nem beszéltem erről” – nagy részük ezt mondta. Voltak, akik kifejezetten közlékenyek voltak, de olyanok is, akik félszavakból próbálták tudatni, hogy mi történt. Csendben ültünk egymás mellett, remegett a keze, és pár tőmondatot mondott csupán – ilyen is volt. A beszélgetés elején szinte mindenki azt kérte, hogy a nevüket ne áruljam el senkinek, és ne meséljem a történetet úgy, hogy felismerhetőek legyenek.

Fel tudták dolgozni azóta a traumát vagy inkább eltemetik magukban?

Sokféle élettörténet van. Akiket én láttam, azok javarészt jól öltözött, gyerekes családanyák, jól menő kisvállalkozók, takaros családi házakban, sikeres gyerekekkel. Olyan nők, akikről nem gondolná az ember, és nem tudja a környezete a mai napig, hogy micsoda szörnyűségeket éltek át középiskolás korukban. Kifelé minden rendben van, legalábbis úgy tűnik. Viszont sokan beszámoltak róla, hogy a mai napig rémálmaik vannak, alvás- vagy evészavaruk van, bizalmatlanok a külvilággal szemben, a gyerekeiket nagyon óvják és őrzik. Volt olyan nő, aki meddő lett a nemi erőszak utáni illegális konyhai abortusz következtében, és volt olyan is, akinek bár semmilyen testi baja nincs, mégsem tudott teherbe esni. 

Miért vállalták a beszélgetést? Megkönnyebbülést vártak tőle?

Meggyőződésem, hogy azért vállalták a beszélgetést, mert úgy érezték, hogy az az igazságtalanság, amit ellenük elkövettek, napvilágra kell, hogy kerüljön. Hogy végre beszéljünk róla! Hogy végre ne intézzék el egy hanyag legyintéssel a csallóköziek, hogy “mindig voltak könnyűvérű nőcskék”.

Mennyire volt nehéz volt meghallgatnia a beszámolóikat és feldolgoznia őket a regényhez?

Irtózatosan nehéz volt. Hallgattam a csoportos nemi erőszakról, kínzásokról, megfélemlítésről szóló részletes beszámolókat, jegyzeteltem, aztán hónapokig ezeket a beszélgetéseket hallgattam újra és dolgoztam bele a szövegbe. Sikítani tudtam volna a tehetetlenségtől. Rémálmaim voltak, dühös voltam, bennem maradt a feszültség, annyira megviselt az, amit hallottam. Akkor múlt el, amikor leadtam a kéziratot, és mással kezdtem foglalkozni.

Számomra felfoghatatlan, hogy senki nem tett semmit ezekért a 16-18 éves lányokért, akik csoportos nemi erőszak áldozatai lettek. Nemcsak a rendőrség, de gyakran a saját családjuk is úgy tett, mintha nem történt volna velük semmi. Ennek mi volt az oka? Ennyire rettegtek a maffiától, vagy a szégyentől féltek? 

A nők a velük szemben elkövetett nemi erőszakot sok esetben szégyenként élik meg a mai napig. Óriási a látencia, ma is sokan vannak olyanok, akik nem jelentik, nem fordulnak a rendőrséghez. Abban az időben, egy kisvárosban, ahol a rendőrség és maffia sok esetben együtt dolgozott, senki sem tett feljelentést, fölösleges is lett volna. Voltak olyan lányok, akikről a környezetük tudta, hogy mi történt velük. Gyakran megbélyegezték őket, a hátuk mögött kibeszélték őket, gúnyneveket kaptak, bukszának nevezték őket, és nevetgéltek rajtuk. Ezért a nők titkolták mindenki előtt, gyakran még a legjobb barátnőjüknek sem árulták el, annyira féltek a megbélyegzéstől, a kiközösítéstől.

Milyen a könyv fogadtatása Dunaszerdahelyen és környékén? Ön szerint sikerül valaha a helyieknek őszintén szembenézniük a múlttal, vagy inkább igyekeznek elfelejteni örökre?

A regény 10 nappal a megjelenés után elfogyott, javarészt Dunaszerdahely és Győr környékén vásárolták fel. Egy ismerősöm mondta, hogy a dunaszerdahelyi könyvesboltban fel kellett rá iratkozni, “mint szociban a narancsra”.

Az olvasói levelek nagy része Dunaszerdahelyről és környékéről érkezik. Írt egy nő, aki a könyvem elolvasása után ült le először beszélni a lányával a történtekről. Az anya tudta, sejtette, hogy mi történhetett közel 20 évvel ezelőtt, de csak most szedte össze magában a bátorságot, hogy rákérdezzen. Talán furán hangzik, de abban az időben Csallóközben még nem volt “divat” a kibeszélés, traumafeldolgozás. Senki nem ment pszichológushoz, coach-hoz, akkoriban nem voltak önsegítő könyvekkel teli a boltok. Tényleg azt hitték, hogy a “szedd össze magad, nézz előre” frázisokkal tudnak segíteni.

Jelentkezett egy férfi, aki egy hosszú levelet írt. Köszönte, hogy megírtam ezt a történetet, hogy belevágtam, és a levél végén, pár mondatban írta le burkoltan, hogy ő egy hasonló sorsú nővel él, és hogy a regényem kapcsán rakta össze, hogy mi is történhetett a feleségével.

Az egyik barátnőm kozmetikusként dolgozik, és ő mondta, hogy a szalonban beszélnek a nők a regényről. Ezeket a visszajelzéseket fontosabbnak érzem, mint bármilyen irodalmi méltatást. Talán elindult valami.

Címlapképen Durica Katarina (Fotó: Köő Adrien)