Anoni Mara könyve négy évvel ezelőtt jelent meg, a kötetben pedig arról ír, hogyan dolgozta fel sokéves terápa során, hogy hatéves korától unokatestvére éveken át nemi erőszakot követett el rajta. Nyíltan ír arról, hogyan befolyásolta mindez serdülőkorát, párkapcsolatait és még gyermekeivel való viszonyát is. A Bűn vagy Bűnhődés című kötet megjelenése után létrejött az Anoni Mara Társaság, melynek honlapján, a beszeljrola.hu oldalon immár sok százan osztották meg történetüket a világgal és sorstársaikkal. Az Átlátszó a továbbra is Anoni Mara álnevet használó irónőt arról kérdezte, mit gondol a közösségi médiát elsöprő #metoo kampányról.

[sharedcontent slug=”cikk-kozepi-hirdetes”]

83%

Év végéig még

17 866 772 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Mi volt az első gondolatod, amikor berobbant a #metoo kampány? Mit éreztél?

Először arra gondoltam, hogy végre! Utána viszont nekem valamiért nem akaródzott kiírni, hogy „me too”, miközben a közösségi médiában egyre szaporodtak ezek a megszólalások és már minden ismerősöm kiírta. Reklámjellege lett. Olyan iszonyú mennyiség ez, hogy elveszett az ereje. Paradox, de ez már túl sok. Ráadásul keveredik a molesztálás, a nemi erőszak, a mutogatós bácsi és az abúzus. És akkor jönnek a férfiak, hogy őket is molesztálták, illetve megjelent egy férfiellenes hang, ami igazságtalan, hiszen a Beszélj róla! Oldalon én mindig azt hangsúlyozom, hogy attól, hogy volt egy disznó az életemben, a többiek még nem azok.

Milyen hatása lehet egy ilyen kampánynak?

Mindenképpen jó, hogy felhívja arra a figyelmet, hogy ez a jelenség mennyire gyakori, és arra, hogy ez nem normális. Hiszen nők és férfiak sokan még mindig azt gondolják, hogy ez normális. Közben meg érzéketlenné is tesz, mert ez olyan, mintha egész nap erőszakot néz valaki a tévében, akkor már fel sem tűnik neki. Nem lehet tudni azt sem, mi van a kiírások mögött, hogy kivel mi történt. Van, aki csak szolidaritásból írja ki, miközben nem történt vele semmi. Azoknál pedig, akik kiállnak a történetükkel, nem biztos, hogy ez jó, mert innen hogyan tovább? A franciák legalább tovább léptek, ott tartanak, hogy jelentsd is fel az elkövetőt. Persze ott pedig nehéz bizonyítani.

Mi lenne a helyes irány, mit kellene tenni?

Jó lenne, ha az egész nem lenne ennyire felületes, ha lenne egy jól felépített kampány mögötte. Arra jó lehet, hogy megmozdítson valamit az emberekben, hogy elkezdjenek gondolkodni. Ez olyan lehet végül, mint a Sipos-ügy volt: fel lehetett háborodni, dühöngeni, javítani a lelkiismeretünkön, majd eltemette mindenki az egész kérdést és nem foglalkozott tovább azzal, hogy vajon a szomszédjában mi történik. Én nagyon félek, hogy ez csak egy hullám, ami majd eltűnik, pedig továbbra is beszélni kellene minderről az iskolában a gyerekekkel. És ez nem csak a nemi erőszakról szól. Meg kellene tanítani nekik, hogy ne hagyják magukat megalázni, hogy mondhatnak nemet, még annak is, akinek hatalma van felettük. De a világ nem erre megy, az iskola egyre kevésbé tanítja őket gondolkodni. Azt tanítja, hogy mindent el kell viselni és meg kell csinálni, amit a hatalommal rendelkezők mondanak. Az én gyerekkoromban egy gyerek nem viselte volna el, hogy ha nem hozott tornazoknit, akkor mindenki szeme láttára húsz fekvőtámaszt kell csinálnia, én meg közben azon gondolkodom, vajon hány kollégám érti meg, amikor arról beszélek, hogy ilyet nem csinálhatnak a gyerekkel?

Mi kellene a valódi változáshoz?

A férfi-női szerepeket kellene megváltoztatni, de egy országban, ahol egy nő sincs a kormányban, miről beszélünk? Ez az egész a férfidominanciáról szól. Persze, jönnek a férfiak azzal, hogy őket is éri erőszak, de a számok azt mutatják, hogy többségében nőket ér bántalmazás, az elkövető pedig férfi. Ehhez nem kell férfigyűlölőnek lenni, csak ismerni a számokat. A másik tényező az erőszak, ami mindenütt ott van. Egy olyan országban élünk, ahol Orbán Viktor megdícséri azokat, akik felléptek a menekültek ellen. Ezek összefüggnek és látleletet adnak a társadalomról.

Lehet veszélyes ez a kampány arra, aki eddig nem beszélt róla?

Akit valóban erőszak ért, annak ez jó első lépés, de további segítséget kellene neki adni. Veszélyes is lehet számukra egy ilyen kampány, mert sebeket tép fel. A Beszélj róla! Szerintem azért jobb, mert ott van egy fogódzó, kapcsolatba lehet lépni egymással, segítséget lehet kérni. Veszélyes az is, hogy összemosódik a nemi erőszak azzal, hogy valakinek megfogták a fenekét a villamoson. Mindenkinek a maga traumája a legnagyobb, de nyilvánvaló, hogy egyik súlyosabb a másiknál, és több segítségre van szüksége.  Ráadásul még veszélyesebbé teszi az egészet, hogy az elkövető is olvashatja a kiírást a közösségi médiában.

Annak pedig, aki nem írja ki, olyan gondolata támad, hogy gyáva, mert nem áll ki a történetével. Tegnap felhívtak egy tévétől, hogy portréműsort forgatnának velem. Próbáltam mondani nekik, hogy ott van a weblapon is, hogy „Anoni Mara”, és hogy nem vállalom a nevem. Erre győzködni kezdtek, hogy legyek bátor, de én ezt kikérem magamnak.

Most vagy az elmúlt években elgondolkodtál rajta, hogy te is névvel vállald a könyvet és a történetet?

Nagyon sokszor megfordult a fejemben, és volt, hogy azt éreztem, ez teszi majd fel az i-re a pontot, de most már nem nagyon érzem az igényt erre, azt hiszem, kigyógyultam. Nagyon szívesen csinálnám, lehetne sokaknak sokat tanulni ebből, de tekintettel kell lennem a családomra. A szüleim még mindig semmit nem tudnak erről a könyvről. Tegyem ki őket annak, hogy megkeresi őket egy újságíró, vagy a szomszéd lát engem a tévében és kérdéseket tesz fel? Nem az a bátorság, hogy az arcom adom hozzá, nem attól igazi a történetem. Ráadásul az anonimitás azt is sugallja, hogy ez bárkivel megtörténhet.

Kőműves Anita

[sharedcontent slug=”cikk-vegi-hirdetes”]