Bugarszki Zsolt szociálpolitikus blogbejegyzésében a görög válság eredetét értékrendszerbeli kérdésekre vezeti vissza. Tegyük most félre azt az ellenvetést, hogy a komplett közgazdasági szakma fortyog jelenleg a görög kérdés körül, igen komoly érvekkel csapnak össze a kenynesiánus és a megszorításpártiak, a monetáris politika szakemberei pedig gamechanger fontosságú dolgokat mondanak a görög helyzet értelmezése szempontjából. Bugarszki Zsoltnak nem kell szeretnie a közgazdaságtani megközelítést, szíve joga félretolni azt, és szociológiai alapon keresni magyarázatot.

Ekkor viszont választ kellene adnia arra, hogy miért került válságba az eurózóna többi tagállama is. Görögország ugyanis nem egyedi eset. Igen mély válságba került Írország, Portugália, Spanyolország, Franciaország, Olaszország, Ciprus, Szlovénia és még a Zsolt által ismert Észtország is az eurozóna kontextusában. (Többet olvashat az eurozóna országainak válságáról itt Neményi Judit és Oblath Gábor tollából.)

86%

Év végéig még

14 672 646 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Bugarszki Zsolt érvelése alátámasztására Csepeli György és Prazsák Gergely tanulmányát idézi, amely gyakori hivatkozási pont a liberális értelmiség berkeiben. Érdemes tehát foglalkoznunk vele, mert lehetőséget teremt néhány mítosz átgondolására. Az egyik legfontosabb mítosz az, hogy egységes nemzeti kulturák léteznének. Az értékszociológia az elmúlt évtizedekben messze túllépett már azon, hogy általában véve „a” magyarokról, „a” cigányokról, „a” németekről vagy „a” görögökről beszéljen. Szubnacionális, azaz a nemzeti szint alatt értékklasztereket igyekszik azonosítani már régóta.

Konzervatívoktól nem annyira meglepő, hogy nemzeti karakterjegyekben utaznak, ennek a politikai hagyománynak ez a sajátossága. Orbán Viktort is gyakran halljuk, amint a szerb vagy szlovák néplélekről értekezik… Ami már meglepőbb, hogy a magyar liberálisok mennyire nem reflektívek ezzel a megközelítéssel szemben. Miközben határozottan elutasítják az olyan népszerű sztereotípiákat, hogy a cigányok bűnőzők vagy lusták lennének, a zsidók számítóak vagy pénzéhesek, eközben semmi problémát nem látnak abban, hogy az eurozóna válságát arra vezessék vissza, hogy a görögök köztudottan lusták, hazugok, korruptak, a németek pedig Luther óta megbízhatóak és takarékosak. Ebben az érvelésben semmilyen empirikus érv nem tudja őket megingatni, ami megdöbbentő inkoherenciához vezet a saját, előítéletekkel szembenéző politikai alapállásukkal kapcsolatosan, amely elutasítja az etnikai sztereotipizálást.

Durván leegyszerűsítő az olyan érvelés, amely nemzeti sajátosságokra igyekszik visszavezetni társadalmi jelenségeket. Ahogy a magyar társadalmon belül is küzd egymással egy premodern értékklaszter egy a modernitáshoz köthetővel, és közben már megjelent a posztmodern is, úgy a görög és más társadalmakban is ez a helyzet. Aki nem látja világosan, hogy a Sziriza kormány hatalomra jutása éles cezúra Görögország történetében, és hogy ez a mozgalom pontosan az elmúlt évtizedek oligarchák által foglyul ejtett, esélyeket elzáró államának meghaladására jött létre, az keveset ért meg a folyamatokból.

Pontosan ezt mutatja a Zsolt által idézett ábra is:

Mit látunk ezen az ábrán? Mindenek előtt azt, hogy a nemzeti kultúrák nem egységesek. Látjuk, hogy megkülönböztethetők cselekvő, lázadó és szenvedő attitűdű embereket. Megfigyelhető, hogy a görögök és a magyarok között magas a „szenvedők” aránya, a skandinávok között pedig rendkívül alacsony. Mint empirát fogadjuk el az ábrát.

A szerzők interpretációja szerint mindez arra utal, hogy a görögök és a magyarok maguk tehetnek problémáikról, ha a körülmények hibáztatása helyett olyan cselekvőek lennének, mint a skandinávok, jobban alakulna a sorsuk. Vajon ki vonná kétségbe, hogy a cselekvő életszemlélet egészségesebb, mint a szenvedő?

Az egésszel csak az a probléma, hogy ha az ember tényleg szociológiai megközelítéssel akar társadalmi folyamatokat magyarázni, akkor nem feltételezheti, hogy a magyaroknak és a görögnek biológiai eredetű vonzódása lenne a passzivitáshoz, a skandinávoknak pedig a DNS-ükben lenne az asszertivitás, a proaktivitás. Szociológiai megközelítés nem hisz a biológai különbségekben ember és ember között.

Akkor viszont óhatatlanul felmerül a kérdés: miért ilyen magas a passzívak aránya az egyik, az aktívak aránya másik társadalomban? A szociológia válasza erre a kérdésre: a szocializáció. Ennek pedig ágensei a család, az iskola, a kortárscsoport, a média… Azaz a környezetünk tesz minket ilyenné.

Tévesen szocializálna minket a környezetünk? Igazából minden lehetőségünk meg lenne sorsunk alakítására, csak passzívitásra nevel minket a környezetünk? Tudjuk, hogy nem így van. A magyar társadalomban az esélyek, a mobilitás hiányáról hosszú évek óta hangosan kiáltanak kétségbeesetten az oktatáskutatók, a szociálpolitikusok, illetve a szociológusoknak és közgazdászoknak az a része, amelyik nem zárt intellektuálisan az osztálykülönbségekre, nem tartja azokat buta „osztályharcos szemléletnek”, mint a liberális értelmiség azon része, amely nem tud elszakadni a harminc éve halott államszocialista retorikától mint viszonyítási ponttól. Objektíve tudjuk, hogy a magyar okatáspolitika, szociálpolitika, közlekedéspolitika a legigazságtalanabbak között vannak az OECD-ben. Hogy ennek milyen drámai hatása van a mobilitás elzárulására, az csak azért nem válik világossá, mert gyakorlatilag megszűnt a társadalmi mobilitás kutatása Magyaroszágon.

És nagyon hasonló a helyzet Görögországban is. A görög állam költött az egyik legkevesebbet oktatáspolitkára, k+f-re, szocpolra az Európai Unióban. Azaz a görögök szintén objektíve korrekt módon érzékelik, hogy egy lehetőségektől elzárt világban élnek. Pontosan ezért olyan erős a szociáldemokrata irányzat, amit a Sziriza sikere mutat. Görögország egy oligarchák által uralt világ, amelyben a gazdag felső középosztály privilégiumainak reprodukálására van beállítva az állam működése ugyanúgy, mint a média. Ennek az objektív megváltoztatására törekszik a Sziriza, amely kifejezetten proaktív szerepvállalásra épült. A görög fiatalok nem romkocsmákban ülve merengenek, hanem részt vettek politikai és társadalmi mozgalmak építésében, és 85%-uk a jövőjüket elrabló megszorító politika ellen szavazott a népszavazáson.

Megdöbbentő hogy mennyire nem tűnik fel sem a Csepeli-Prazsák szerzőpárosnak, sem pedig Bugarszkinak, hogy melyek a legtöbb cselekvővel és a legkevesebb szenvedővel rendelkező társadalmak: a jóléti államok, ezen belül is különösképpen az Északi Modell országai. Szociológusként fel kellene tűnnie ennek az összefüggésnek, ha nem fedné ezt el előlük ideológiai beállítodásuk, amely nem az értékbeállítódásokat értelmezi az objektív lehetőségek lecsapodásának, hanem fordítva, az értékbeállítódásokat tartja az oknak. Ez a megközelítés az értékrendet eleve adottnak veszi, nem érdekli azok forrása. Olyan, mintha azt gondolná, hogy az értékbeállítódások valahonnan a felhők közül esnének le, mint az eső.

A szociológiai megközelítés tudja, hogy ez nem így van. Az emberi attitűdöket a társadalmi intézményrendszer objektív valósága határozza meg. Az Északi Modell országaiban cselekvőek az emberek, mert érzékelik, hogy ennek értelme és eredménye van. Az állam olyan oktatási rendszert ad nekik, amely magas színvonalú és területileg, társadalmi osztályokra tekintet nélkül egyenlő. Ez az esélyteremtő állam. A szociálpolitikai rendszer nem csak megvéd a szegénységtől, hanem esélyt ad a képességeink kibontakoztatására, ahogy a Nobel díjas közgazdász, Amartya Sen fogalmaz. Mindezek biztonságérzetet adnak a skandináv embereknek, tudást, magabiztosságot, sikerélményt, empátiát, az összetartozás élményét, értelmet a cselekvésnek.

A neoliberalizmus, a megszorítások politikája ennek pontosan az ellentéte. Megszűnteti a társadalmi szolidaritást, a képessé tevő államot, a szolidaritást, a biztonságot, az önbizalmat, és megerősíti a bizonytalanságérzetet. Passzívvá és bezárkozóvá tesz, az egyik napról másikra élés defenzív stratégiája felé hat.

Az objektív  folyamatokanak ezt a kimenetét látja Csepeli, Prazsák és Bugarszki az említett ábrán, csak éppen ideológiai prekoncepciói miatt nem veszi észre. Árulkodó maga a cikk alapjául szolgáló felmérés kiértékelése. Az “egyenlőség elérése érdekében elvárt állami szerepvállalásra” vonatkozó kérdést, ahol a magyarok természetesen magas pontszámot érnek el, elemzésükben minden reflexió nélkül “etatizmusnak” keresztelik el. Ami tehát másnak az esélyteremtőjóléti állam lehet, az számukra a közismerten negatív konnotációjú etatizmus. Feltehetően ráadásul nem rosszindulatúan teszik ezt, középosztályi liberális értékvilágukból ki sem látva minden valószínűség szerint objektívnek gondolják nyelvhasználatukat. Helyesen jelzik, hogy a magyarok körében mért társadalmi bizalom – a hasonlóan szegény és szétszakadt bolgárokhoz, románokhoz, ukránokhoz és egyéb kelet-európaiakhoz hasonlóan alacsony szinten van.

Nincs okom feltételezni, hogy akár Bugarszki, akár a Csepeli-Prazsák szerzőpáros célja az etnikai sztereotipizálás lenne. Az értékrendszer objektív meghatározóinak vizsgálata nélkül azonban sajnos állításaik eredménye ez.