2004 előtt hozzászoktunk ahhoz, hogy az Európai Unióra mint valami minden kétséget kizárólag pozitív dologra gondoljunk. Ez volt a „Nyugat” és a „demokrácia” intézményesülése, a „gazdag és versenyképes” államok közössége, ahova tartozni kívántunk. Az Unióról alkotott képünk depolitizált volt, nem volt jellemző rá az a sokak által utált politikai huzavona, amely a hazai politikai hadszintereket jellemezte. A szovjet típusú rendszer alól felszabadult országokban érthető volt az emberek viszolygása mindentől, ami ideológiai. Egy időre elhitték, mert megnyugtató volt, hogy az ideológia egyenlő a demagógiával, a doktrínerséggel, ezzel szemben a szakpolitikai válaszok depolitizált világa pragmatikus és stabilitást ad. Hosszú időbe tellett megérteni, hogy a nyugati világban is bizony létezik a politikai oldalaknak ideológiája, és hogy a rövidtávú szakpolitikai döntések bizony az idők során ideológiává állnak össze. A technokrata döntések, akár tudatosak, akár nem, hosszabb távon vagy kedveznek a társadalmi mobilitásnak, vagy elzárják azt. Vagy lehetővé teszik a szegényebb országok felzárkózását,  vagy, ahogy az ténylegesen történt, válságba sodorják Görögországot, Portugáliát, Spanyolországot, Szlovéniát és Észtországot, melyek mind a technokrata monetáris uniós architektúra áldozatai lettek.

A keletiek szemében az elején az unió szakmai volt, technokrata, a politikai egység megtestesítője, úgy tűnt, hogy végcéljai egyértelműek, az oda vezető út optimális megoldásáról pedig kulturált vitát folytat. Funkcionalizmus a neve annak a megközelítésnek, amely szakértők munkája nyomán, a tömegek lelkesedése nélkül valósítja meg az Európai Uniót.

Az elmúlt hetek eseményei örökre felszámolták az az illúziót, hogy az európai integráció folyamatát ilyen depolitizált formában tovább el tudjuk képzelni. A szorongatott helyzetben lévő görög kormány július első napján az uniós pénzügyminiszterek által egy héttel korábban javasolt új támogatási programot küldte vissza. Két dolog miatt tette ezt. Egyrészt azzal vádolták, hogy olyan kérdésről tart népszavazást, amely már nincs valójában az asztalon. Másrészt pedig azzal vádolták, hogy felelőtlenül felállt a tárgyalásoktól. Így azonban továbbra is tárgyalási pozicíciót jelent a dokumentum, és mehet előre a népszavazás a kérdésről. A görögöknek kell eldönteniük, hogy támogatják-e azt. A Sziriza továbbra is az elutasítása mellett kampányol.

Amennyiben az európai pénzügyiniszterek elfogadták volna a saját javaslatukat, vagy legalább folytatták volna a tárgyalásokat, akkor világossá vált volna, hogy a cél a rendkívül nehéz helyzetben lévő Görögország megsegítése. Ők azonban elutasították a saját ajánlatukat.

Senki nem kérdőjelezi meg, hogy a görög helyzet elfajulásáért a megelőző görög kormányok rendkívül nagy mértékben okolhatók. Bár amint már megírtuk, maga a tetemes államadósság az eurozóna évtizede előtt jött létre, hibákat azonban később is vétettek. Megrendeztek egy elképesztően költséges és felesleges olimpiát például, ami a tervezett többszörösébe, végül majd a GDP 8%-ába került. Folyamatosan a GDP 3,5%-át költötték egy felesleges de drága hadseregre. (Sajnos a hadikiadásokat a Trojka a 2009 utáni két megszorító egyezmény alatt is engedélyezte – sőt, Németország és Franciaország volt a két legnagyobb fegyverexportőr Európában Görögország irányába – miközben a szociális kiadások megvágást kérték feltételül.) Hagyták, hogy a gazdasági elit kezében tartsa a politikai elitet, és a megbundázott közbeszerzéseken elnyert pénzt offshoreba vigyék adózás helyett. A Sziriza azonban arra jött létre, hogy mindezt megváltoztassa. Elképesztő erőfeszítések árán, szinte a teljes egészében oligarchák által kézben tartott görög sajtóval szemben sikerült kormányra kerülnie, és az azt követő hónapokban még növelnie is a támogatását. Ha valaha volt legitim, tiszta kormánya Görögországnak, amely mindent külső támogatást megérdemelne, akkor most az van neki.

A probléma azonban az, hogy ez a kormány baloldali. Igazán baloldali, nem úgy, mint a harmadik utas szocdemek, akik balra kampányolnak, de jobbra kormányoznak. (A válság egyik érdekes aspektusa, hogy mennyire irrelevánsakká váltak az európai mianstream szocdem pártok.) Bár minden ok nélkül gyakran szélsőséges baloldali párnak nevezik, a Sziriza egy a hatvanas évek nyugati szocdem pártjaira emlékeztő gazdaságpolitikával és keynesiánus gazdaságfilozófiai megközelítéssel írható le. Lényege, hogy túl akar lépni azon a megszorító politikán, amely az IMF saját elemzése szerint is óriási károkat okozott Görögországnak 2009 után, és amelyet  az eurozóna többi országa megfinanszírozott. Ismert tény, hogy a megszorítások alatt „görögország megsegítése” címén az országnak juttatott hitel 10 eurójából 9 nem arra fordítódott, hogy a „reformokat” finanszírozza meg Görögorzságban. Az ország fizetőképességét, a hitelek törlesztőrészleteit finanszírozták meg vele, hogy legyen idő a nyugat-európai bankoknál lévő adósságállományt átpakolini az Európai Unióhoz és az IMF-hez, azaz magánkézből állami kézbe.

Mindeközben a megszorítások eredményeképpen megyedével zuhant a görög GDP és az egekbe szökött a munkanélküliség. Az IMF újra és újra lefelé volt kénytelen módosítani azzal kapcsolatos elemzését, hogy mi lesz a megszorítások hatása, utólag pedig önkritikus elemzésben ismerte be, hogy azok kudarcosak voltak. Miért gondolnánk, hogy öt év megszorításai után pont a hatodikban vagy a hetedikbe érne el eredményt a megszorítás? Reálisan nem gondolhatjuk ezt, hiszen a Guardian című lap közzétette az IMF saját jelenlegi előrejelzéseit a szóban forgó új Eurogroup-IMG ajánlattal kapcsolatban (amelyet, mint említettük, most már elutasítanak). Az IMF elemzése szerint a görög adósságállomány ezekkel a megszorításokkal sem lenne fenntartható…

Akkor miért erőltették a megszorításokat fél éven keresztül? Miért nem hagyták, hogy a tiszta és legitim görög kormány megvalósítsa a saját, nem megszorításokra épülő programját? Miért utasítják el végül a saját ajánlatukat, ha egyszer azt gondolják, hogy a Sziriza kormány kapitulált? Miért akarják most meg megvárni egy olyan népszavazás eredményét, amelyet eddig illegitimnek neveztek? Szóljon, aki tud más magyarázatot, mint azt, hogy az eurogroup pénzügyminisztereinek elsődleges célja nem a görög társadalom megsegítése, hanem annak a precedensnek az elkerülése, hogy valódi baloldali, nem megszorításokra épülő programmal is lehet kormányra kerülni Európában. Joseph Stiglitz Nobel-díjas amerikai közgazdász egyenesen arról ír, hogy az Unió támadást indított a görög demokrácia ellen. (Magyar nyelven itt.) A pénzügyminiszterek saját otthoni politikai közegeiben is ugrásra készülnek azok a politikai erők, amelyek megszorításmentes gazdaságpolitikát vinnének. Ismét egy példa arra, amikor a száraz szakpolitikai megfontolások mögött kőkemény politikai, sőt, gazdaságpolitikai hit, ideológia áll. A megszorítások politikája ugyanis ugyanúgy ideológia, mint a keynesiánus politika.

Bármi is legyen a Sziriza sorsa az elkövetkező hetekben, hónapokban, az európai integráció sztorija átíródott rendesen. Az EU mint technokrata Politikai EUnuch képnek végleg vége. Politikai küzdemel folyik ma már az integráció szinterén is, akárcsak a tagállamok politikai rendszerében.

 Közvéleménykutatások a hétvégi népszavazással kapcsolatosan: