Érdekes új könyvet publikált 2015 februárjában a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet, az ILO az Edward Elgar kiadóval közösen. A Janine Berg szerkesztette Labour Markets, Institutions and Inequality (Munkapiac, intézmények és egyenlőtenség) című könyv szerzői a munkapiaci intézményekkel foglalkoznak, és nagyon sok releváns információt tartalmaznak a hazai viták tekintetében is.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A kötet szerzői nem csak a szektorális béralkuk, a szolidarisztikus bértárgyalások és a magas kollektív lefedettség mellett tesznek hitet. Támogatják a Meidner-Rehn modellt is, melynek lényege, hogy a szakszervezetek és a kamarák folyamatos minimálbéremelésekkel igyekeznek kiszorítani az általuk „technológiai lemaradóknak” nevezett cégeket, melyek nem hajlandók a termelékenységük növelésére, inkább a munkavállalóik kizsákmányolásával maradnak életben. (Sidney és Beatrice Webb még „parazita iparágaknak” nevezte ezeket 1902-ben!) A modell szerint amelyik cég nem képes annyi hozzáadott értéket megtermelni, hogy legalább a létminimum szintjén eltartsa az alkalmazottait, annak nincs létjogosultsága. Ezen cégek alkalmazottait át kell képezni, hogy jövedelmezőbb vállalkozásoknál helyezkedhessenek el. Ebben a modellben a minimálbér nem a gazdaság fejlődésének korlátja, hanem a gazdaságfejlesztés eszköze.

Az ILO könyv emellett hitet tesz a minimálbéremelések mellett is. Azt eddig is tudtuk, hogy a minimálbéremelés hatásaival kapcsolatosan megosztott a nemzetközi szakirodalom. Egyes szerzők szerint az csökkenti a foglalkoztatást, mások szerint semleges a hatása, ismét mások szerint növeli. Jelentős hatást azonban egyik irányba sem sikerült kimutatni. Az ILO kötet két szakértője, Patrick Belser és Uma Rani most ismét áttekintette az ide vonatkozó irodalmat, és kiegészítette azt saját elemzéseivel. Konklúziójuk egybevág az eddigi irodalommal: jelentős foglalkoztatást csökkentő hatása nincs a minimálbér emelésének, sőt, az akár még emelheti is a foglalkoztatást az aggregát kereslet emelésén keresztül.

Nyugat- és Észak-Európa legnagyobb részén működik is a Meidner-Rehn modell és a szektorális béralkuk rendszere. Ismert módon Nagy-Britanniában már nem, mert Margaret Thatcher a nyolcvanas években tönkreverte a szakszervezeteket. Az elmúlt években el is maradt a bérek emelkedése a termelékenységtől. Ezt próbálja meg orvosolni a kormányzásra készülő Labour, amikor arra tett javaslatot, hogy a cégeknek muszáj legyen megosztania a növekvő hozzáadott értéket alkalmazottaikkal. A Kelet-Európában első hallásra megdöbbentő ötlet közgazdaságilag teljesen racionális. Pierro Sraffa Cambridge-i olasz közgazdász az ötvenes-hatvanas években az amerikai vitapartnereikkel folytatott híres tudományos összecsapás, a “Két Cambridge tőke-vitája” során bebizonyította, hogy a munka termelékenysége önmagában nem értelmezhető. Azt is bemutatta, hogy a megtermelt hozzáadott érték elosztása a profit és a bér között nem meritokratikus, piaci folyamatok eredménye, hanem a munkaadó és a munkavállalók közötti nyers erőalku eredménye. Ahol van szakszervezet, ott nagyobb arányú bért hasítanak ki maguknak a munkások, ahol nincs, ott nagyobb a kizsákmányolás. A Keynes köréhez tartozó Sraffa érvrendszerét a piacpárti amerikai vitapartnerek vezéregyénisége, Paul Samuelson is elismerte. Bármennyire furán is hangzik ez egy Magyarországhoz hasonló volt szovjet rendszerű országban, a közgazdaságtan mindmáig cáfolatlan álláspontja a bér kialakításáról a nyers erőalku.

(Ez a bejegyzés eredetileg a Dinamó Műhely blogon jelent meg.)