A rendszerváltás óta eltelt negyedszázadban nagy várakozások övezték a magyar gazdaság felzárkózását a fejlett kapitalista országokhoz nem csak életszínvonalban, de a gazdaságszerkezet tekintetében is. Ez utóbbinak központi eleme lett volna olyan magyar tulajdonú cégek létrejötte, melyek a nemzetközi versenyben, külföldi piacokon is megállják a helyüket, azaz magas hozzáadott értéket állítanak elő, saját végtermékük vagy szolgálatásuk van. (Ez utóbbi azért fontos, mert a tapasztalatok szerint a komplex végtermékek gyártói illetve szolgáltatások előállítói azzal igyekeznek nagyobb profitot elérni, hogy megszorongatják a résztermékek beszállítóit, akiknek így szűkül a profitmarzsuk.)
Érdemes végiggondolni, hogy megvalósult-e ez a várakozás. Egy módszeresebb, jól megfinanszírozott kutatás talán pontosabb eredményeket hozna, de ennek hiányában élhetünk bizonyos közelítésekkel. A hazai bankszektor ismeretei szerint nagyságrendileg 4500-5000 olyan magyarországi cég lehet, amelyek árbevétele egyáltalán eléri az egymilliárd forintot, azaz méretben és funkcionálisan is a német Mittelstand-hoz mérhető érdemi középvállalatnak nevezhető, illetve elképzelhető lenne tőle számottevő exportvolumen. Ezek közül jó merítés a Figyelő 2014-es Top200-as és Feltörekvő TOP 200 -as listája ahhoz, hogy következtetéseket vonjunk le belőlük. Már csak azért is jó minta ez, mert a feltörekvő kétszáz cég listájára már 2-3 milliárdos árbevétellel is fel lehetett kerülni.
A két listán található 400 cég adja ki a magyar GDP, export, vállalati nyereségek, hozzáadott érték és társasági adó zömét, ezért összetételük a számbeli sokaságuknál is jobban meghatározza a magyar gazdaságszerkezetet.

Egy nyugat-európai gazdaságban ezen 400 cég többsége hazai tulajdonosi hátterű lenne, tapasztalatok szerint számszerűen dominálnának a hazai szereplők. Ezt talán még Kelet-Európában is elvárhatnánk, még akkor is, ha ismerjük a külföldi tőke jelentős szerepvállalását a magyar gazdaságban. Várakozásaink szerint a legnagyobb cégek között talán több lenne a külföldi, de lefele haladva a listákon biztosan egyre inkább nőne a magyar tulajdonban lévők száma.

Ehhez képest a legnagyobb 200 magyarországi cég és a feltörekvő 200 bázisán a következőket lehet látni:

• Minden céget figyelembe véve nagyságrendileg egyharmados (~34%) a magyar hátterű cégek száma. Ez mindösszesen 137 db cég, 39 a top200-ból és 98 a feltörekvők közül.

 

• Bizonyos szűkítéseket bevezetve, azaz csak azokra a cégekre és ágazatokra koncentrálva, amelyek versenypiacokon működnek és nem kiszolgáló jellegűek a magyar hátterű cégek száma tovább zsugorodik. Amennyiben így járunk el, eltűnik a korábban azonosított magyar hátterű cégek majd fele, és mindössze 73 cég marad. Azaz egy országban a legpotensebb 400-ból mindösszesen 73 olyan cég van, amelyik közepes méretű, nem kiszolgáló-ellátó jellegű, exportképes és legalább részben saját egyedi know-how-ja lehet. Ez rendkívül szerény arány…

(Ezekből érdemes levonunk: a.) a közszolgáltató cégeket (10 db), mert nem versenypiaciak, b.) az építőipari cégeket (4+14 db), mert az építőipari tevékenység alvállakozókon keresztüli lebontása természetszerűleg generál lokális hátterű cégeknek is üzleti lehetőséget, ezért körükben természetes, hogy több a magyar cég, viszont export és hozzáadottérték előállítási rádiuszuk csekély c.) a fuvarozó, szállítmányozó cégeket (1+9), mert az áruterítést végző fuvarozás is részben lokális kötöttségű, így körükben is minden országban magasabb lenne a helyi vállalkozások száma, viszont export és hozzáadottérték előállítási potenciáljuk csekély d.) a közvetlen kis- és nagykereskedelmi cégeket (3+15), mert a kereskedelmi tevékenység is gyakran lokális hátterű (így van ez Nyugaton is pl. a kiskerben, de így van ez a nagykerben is ez elterjedt kiemelt partneri forgalmazási struktúrák miatt), viszont ezek export és hozzáadottérték előállítási potenciálja csekély, e.) a külgazdasági potenciált nem nyújtó (8 db), bizonyos belföldi szolgáltatásokra szakosodott cégeket (pl. casino, utazási iroda, közétkeztető cég, őrzővédő cég, facility management cég stb.), melyeknek export és hozzáadottérték előállítási potenciálja szintén csekély.)

Önmagában feltünő, hogy még akkor is, ha az összes magyar hátterű vállalkozást (137 cég) vesszük, milyen magas azon cégeknek és ágazatoknak az aránya, amelyek maguk is állami hátterűek (közszolgáltató ill. egyéb állami tulajdon), rendszeresen az államból, vagy állammal együttműködve élnek meg, vagy amelyek számára esetleg könyebb „terelni” az árbevételt (utazási iroda, építőipar, őrzővédő stb.). Azaz vélhetően jellemzően csak ott tudott megkapaszkodni és felnőni egy magyar hátterű vállalati kör, ahol a kapcsolatoknak, kötődésnek, szabályozóknak, esetleg korrupciónak nagyobb szerepe lehet. Az ezen a területen kívül eső maradék cégek zöme is olyan részpiacokon van jelen, ahol a tevékenység jellege alapján adottság, hogy a cégek lokális kötődésűek.

 

Alig van hazai multipalánta

A ténylegesen versenypiacon tevékenykedő, komplex és komoly hozzáadottérték előállítást végző, esetleg érezhető exportot is bonyolító magyar tulajdonű vállalkozások száma töredékes. Egyedileg megvizsgálva legfeljebb 25-38 között van a számuk. A magyar gazdaság problémáit nem önmagában az okozza, hogy alacsony a magyar tulajdonú kis-középvállalkozások száma, hanem az, hogy ezen belül gyakorlatilag alig van olyan, amelyik saját jogon termékkel, tudással akár külpiacra is kimehet és ott sikerrel működhet.

 

 

 

Az erős középvállalati szektorhoz tudatos fejlesztő állam kell!

A rendszerváltás paradigmája (1990-2010) szerint a nagy arányú küföldi működőtőke import volt hivatott megteremteni a nemzetközileg versenyképes hazai szektort a beszállítói láncokon keresztüli know-how transzferen keresztül. Maga az állam belső fejlesztőpolitikát nem végzett. Nem véletlen azonban, hogy a beszállítói láncokra a politikusok folyamatosan úgy hivatkoztak, hogy érdemi elemzéseket velük kapcsolatosan nem tettek közzé. Ez a szektor ugyanis a valóságban soha nem erősödött meg annyira, hogy egy saját jogon működő gazdaság gerincét alkossa. Ha pedig hasonló dinamikával erősödne a hazai tulajdonú beszállítói vállalati kör a következő 25 évben is, akkor valószínüleg elmarad a régóta áhított jövedelemkonvergencia.

2010 után a baráti megrendelésekre alapozó államkapitalista megközelítés jellemzően csak arra volt elegendő, hogy egyes az államhoz kötődő cégeket kiemeljen, ám nem tette őket know-how / export / k+f championná, mert ezt nem is fogalmazták meg elvárásként ezekkel a cégekkel szemben.

A multipalánta hazai tulajdonú, exportképes középvállalati szektor felneveléséhez vagy az Északi Modell, vagy a távol-keleti típusú fejlesztő állam szükségeltetik. Ennek egyik eleme kell maradjon az MNB Növekedési Hitelprogramja, mely tőkeoldalról olyan alacsony vállalati hitelkamatokat tesz elérhetővé, melyet piaci alapon nem lennének képesek a bankok biztosítani. A munkaerő oldaláról azonban vissza kéne fordítani az állam kivonulását az oktatási rendszer finanszírozásából, mert a gyorsan romló munkaerő-minőség a vállalkozások elmondása szerint ma már szinte minden szinten és iparágban szűk keresztmetszetet jelent.
De a legfontosabb mindezeken túl mégis az, hogy az állam a technológialilag innovatív KÖZÉPVÁLLALATOK számára megrendelői igényt, azaz első piacot teremtsen, mert ezek csak így lesznek képesek ezután megjelenni külső exportpiacokon és ott termékeket eladni. Ezt az állami, piacra lépési támogatást viszont csak és kizárólag csak ott szabad alkalmazni, ahol egy már bizonyított középvállalat olyan termékkel jelenik meg, amelynél minden külföldi versenytársa is a technológiai startvonal közelében áll.
A versenyképes középvállalati szektor harmadik eleme lenne a tudatos minimálbér politika. A skandináv Rehn-Meidner modell lényege, hogy a szakszervezetek és a kamarák folyamatos ágazati bérminimum emelésekkel igyekeznek kiszorítani az általuk „technológiai lemaradóknak” nevezett cégeket, melyek nem hajlandók a termelékenysésük növelésére, inkább a munkavállalóik kizsákmányolásával maradnak életben. (Sidney és Beatrice Webb még „parazita iparágaknak” nevezte ezeket 1902-ben!) A modell szerint amelyik cég nem képes annyi hozzáadott értéket megtermelni, hogy legalább a létminimum szintjén eltartsa az alkalmazottait, annak nincs létjogosultsága. Ezen cégek alkalmazottait aktív munkapiaci politikával át kell képezni, hogy jövedelmezőbb vállalkozásoknál helyezkedhessenek el. Ebben a modellben a minimálbér nem a gazdaság fejlődésének korlátja, hanem a gazdaságfejlesztés eszköze.

_______

A cikk ötletadója és társszerzője Kozma András, a Commerzbank Zrt. Chief executive officerje.

Köszönet Takáts Zoltánnak, a Budapest Bank Vállalati üzletág igazgatójának a véleményéért.