91 éves korában elhunyt Lee Kwan Yew elnök, a szingapúri konzervatív fejlesztőállam atyja.

A közepesen fejlett országok esetében ritkán jön létre az erőforrásokat a társadalom egészében szélesen terjesztő Északi Modell. A gazdasági felzárkózás programját általában először egy olyan konzervatív gazdasági-politikai elit tűzi ki célul, mely érzékeli nemzete alulfejlettségét a világgazdaság fejlettebb régióihoz képest, de nem áll szándékában odahaza privilegizált társadalmi státuszában osztozni a szélesebb néprétegekkel. Ilyenkor körvonalazódik a konzervatív fejlesztőállam alakzata. A gazdasági és politikai elit együttműködésében az erős államot használják fel arra, hogy a hazai megtakarításokat egy intenzív fejlesztőpolitika irányába tereljék. A hazai tulajdonú nagyvállalati szektor mellé állami vállalatokat hoznak létre, melyeket de jure vámokkal, vagy de facto nem vámjellegű korlátozásokkal, szabályozással segítenek felnőni külső versenytársaikhoz. Állami tulajdonú bankokat, befektetési alapokat hoznak létre, melyekkel segítik a hazai nagyvállalati szektor növekedését, adott esetben akár kimentve őket az időnként adódó válsághelyzetekből. Mindezekben tehát a konzervatív fejlesztőállam tudatosan elutasítja az angolszász típusú laissez-faire modellt, melyről azonban szintén bemutattuk, hogy ki nem mondottan ott is az állam és a magángazdasági kötődések dominálnak a tankönyvi paci logika helyett. A konzervatív fejlesztőállamokat működtető jobboldali politikai erők a nacionalizmus folyamatos életben tartásával legitimálják magukat, illetve a lakosság életszínvonalának fokozatos emelésével. Mivel a fejlesztőállam működtetését egy szűk elit végzi, ezért az Északi Modellel szemben itt nagy a kísértése annak, hogy ez az elit egy idő után elveszti szem előle az össznemzeti érdeket, és az erőforrásokat elkezdi saját maga irányába teregetni.

Egészen extrém államközpontú fejlődésen ment keresztül Szingapúr, amely a második világháború után nem is létezett, mint önállóállam, csupán egy brit gyarmati hajójavító állomás volt. Lee Kwan Yew elnök vezetése alatt egy represszív állami struktúra kovácsolt nemzetet a multietnikus városállamból. A kormányzat először a külföldi működőtőkére támaszkodva stabilizálta a gazdaságot, ám ez a hetvenes években is csak a GDP 10-20 százalékát érte el. (A kelet-európai FDI függő modellben ez 80% körül van.) Ehhez állami infrastruktúra és látványosan javuló oktatási rendszer társult, illetve a lakosság 87%-ának rendelkezésére bocsájtott államilag épített lakásállomány. A külföldi tulajdont fokozatosan kiváltották egy állami tulajdonú befektetési alap segítségével, mely kötelezően megsarcolta a lakosság megtakarításait. A folyamatosan javuló oktatási rendszer egyre emelte a szingapúri lakosság termelékenységét. Mikor Yew elnök némileg a Rehn-Meidner modellre emlékeztető, ám annál jóval diktatórikusabb módon időről időre jelentősen növelte a bérek színvonalát, ezzel tudatosan szorítva ki az országból az alacsony hozzáadott értékű termelést. A kilencvenes évekre a jövedelmek szintje meghaladta az egykori gyarmattartó britekét, ami jelentősen hozzájárult az elnyomóállam elfogadottságához az Oroszlán Városában. Szingapúr nem csak regionális technológiai és pénzügyi úttörővé nőtte ki magát, hanem idővel ismert módon offshore központtá is vált.

Tanulságok a magyar jobboldal számára: korrupciómentes közigazgatás és jól megfinanszírozott, jó minőségű oktatási rendszer nélkül nem lehet fejlesztőállamot csinálni. Az alacsony hozzáadott értékről át kell térni a magasra, a külföldi tulajdonú multikra alapozásról a hazaira.

Tanulságok a magyar liberálisoknak és leendő baloldalnak: nem mindenki bolsevik/kommunista, aki az államot használja. Sőt, tulajdonképpen mindenki használta az államot, aki valaha felzárkózott a világgazdaság magjához. A bérek és az életszínvonal egy működőképes modellben  (Írország ’87 után, Németország ’45 után, távol-keleti tigrisek) negyedszázad alatt durván felzárkóznak. Ha nem zárkóznak, akkor nem várni kell tovább Godot-ra, hanem modellt kell váltani.