A közgazdaságtan meghatározó alakjai között megdöbbentően kevés nő van. Sem az alapítók (Smith, Ricardo, Marshall, stb.), sem a huszadik századi nagy viták szereplői (Keynes, Sraffa, Samuelson, Hayek, Friedman, Solow, stb. stb.) között nem találunk gyakorlatilag egyáltalán hölgyeket. Emiatt valószínűleg elég nagy konszenzus lenne abban, hogy a legbefolyásosabb női közgazdász az idők során Joan Robinson volt. A kevés számú nő között elsőnek lenni azonban kevésbbé lett volna izgalmas. Robinson viszont általában véve, nemektől függetlenül lett a közgazdaságtan egyik legbefolyásosabb alakja.

A huszadik század leghíresebb közgazdasági iskoláját John Maynard Keynes és köre, úgynevezett “cirkusza” alkotta az angliai Cambridge-ben. Ennek volt tagja Joan Robinson az olasz Piero Sraffával, a magyar Káldor Mikóssal, illetve a német származású angol Richard Kahnnal. A Nagy Gazdasági Világválság kihívása miatt érthető módon maga Keynes, a Mester lett közöttük a legismertebb. Már az ő munkáiba is olyan kulcsonfontosságú inputokat adott a viták során Robinson, melyek nélkül a visszaemlékezések szerint nem jöhetett volna létre az Általános Elmélet.

Amennyiben azonban nem lett volna világválság, minden bizonnyal a Robinson által úttörőként kidolgozott monopolisztikus versenyelmélet lett volna a meghatározó közgazdasági irányzat. Ennek lényegi mondanivalója, hogy Marshallék tökéletes piaci modelljével szemben már a huszadik század elején világosan látszott, hogy az angolszász országokban minden egyes gazdasági ágazatot nagyon kevés számú de nagyon nagy méretű gazdasági szereplő dominált. Ezek között a szereplők között csak nyomokban volt igazi árverseny, hiszen senkinek nem volt érdeke ily módon a profitot csökkenteni. Látnunk kell ugyanis a piaci fundamentalizmus egyik paradoxonját: tökéletes piacon nincs profit! A nagy számú szereplő ugyanis addig versenyez, míg a költségek szintjére csökkentik a piaci árat, a nyereség pedig eltűnik! Robinson és társai (az amerikai Berle és Means szerzőpáros, illetve a szintén amerikai Chamberlin munkái jelentettek itt sokat) azt a ténylegesen létező helyzetet vizsgálták, hogy mi történik akkor, ha az egyes szektorokban talpon maradt kis számú nagyvállalat implicit módon felismeri, hogy nem értelmes dolog az árverseny. Ez a jelenlegi korunkban meglehetősen ismerős helyzet azt eredményezi, hogy a szereplők elsősorban a branding eszközével versenyeznek. Az olyan száz százalékos ismertséggel rendelkező cégek mint a Coca Cola vagy a MacDonalds irtózatos globális reklámköltségvetéssel rendelkeznek. Miért? Elsősorban azért, mert nem versenyző árak (azaz fix profitmargó) mellett aminden másnál meghatározóbb a profit növelése szempontjából a fogyasztók brandhűségén keresztül növelni piaci részesedésüket. Ezt a gondolatmenetet követte John Kenneth Galbraith később, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy a csúcsra járatott médiaipar a gazdag társadalmakban már olyan termékek és szolgáltatások megvételére is képes rávenni a fogyasztót, amire az korábban nem is gondolt.

A másik út a profit növelésére nem versenyző árak mellett a profitmargó növelése a költségek csökkentése útján. Ehhez lobbyzni érdemes a kormányzatoknál az adók folyamatos csökkentésére, offshore területekre menekülni, vagy azzal fenyegetőzni. Az átláthatatlan kampányfinanszírozás eszközén keresztül a nagyvállalati szektor és az üzleti elit foglyul ejtheti a politikai elitet. Lehet még folyamatosan visszaszorítani a munkavállalók béreit, alacsony bérezésű országokba telepíteni a termelést, avagy ezzel fenyegetőzni. Monopszonisztikus helyzetben lévő cégeknek (egy nagy vevő, például a nagykereskedelemben) szintén sikeres stratégia a beszállítói árak leszorítása. Baran és Sweezy követték ezt a Robinson által kijelölt utat a létező kapitalizmusról szóló korszakalkotó tanulmányukban, a Monopolkapitalizmusban.

A ténylegesen létező, nagy vállalatok által dominált kapitalizmus és az általuk foglyul ejtett demokráciák tanulmányozása nagyon sokat köszönhet a huszadik század egyik legmeghatározóbb, de kevéssé ismert közgazdászának, Joan Robinsonnak!