Talán nem kellene bevallanom, de évek óta foglalkoztat a gondolat, milyen lesz majd, ha Hankiss nem lesz már. Magyarország Hankiss nélkül…nyomasztó. Fogunk-e majd tudni úgy írni róla, hogy az pontosan kifejezze, miért volt ő “a” Hankiss. De ma rájöttem, nem lehetett ezt végiggondolni addig, amíg élt, hiszen addig tulajdonképpen neki akartam mondani valamit, vitatkozni akartam vele. Róla csak akkor lehet írni, ha már nem lehet többet vitatkozni vele, nem lehet akarni meggyőzni semmiről.
A háta mögött néha azt mondtuk róla, hogy Hankiss Elemér nem fog soha meghalni, hanem egyre kisebb lesz, és egy idő után olyanná válik, mint Yoda mester a Csillagok Háborújában. Ráadásul mintha így is történt volna…

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Hankiss a rendszerváltással együtt tűnt fel. Megtestesülése volt annak a felszabadító érzésnek, hogy a társadalmat innentől fogva nem felülről kapjuk, megszervezve, hanem beszélgethetünk arról, hogy milyenek is vagyunk, és milyenek szeretnénk lenni. Szociológus, akinek ez a foglalkozása, hogy a társadalmat provokálja. Generációmban szinte mindenki a Társadalmi Csapdák/Diagnózisok olvasása közben döntötte el, hogy társadalomtudománnyal akar foglalkozni.
Folytatta azzal, hogy meghirdette Magyarország kitalálását. Irigyei, akik ez idő tájt sorozatban gyártották a tökéletes hivatkozásoktól hemzsegő hochtudományos munkákat a szűknél is belterjesebb hazai társadalomtudományi értelmiség és a fiók számára, és akik idővel saját hősi halottuknak fogják majd tudni, akkor leszólták. “Bohóc, népszerűséghajhász!” “Miért kéne kitalálni Magyarországot? Ki van az már találva!” Hiszen demokrácia vagyunk, meg kapitalizmus, megvan amit akartunk, majd a pártok meg a piac kihordják a többit. Meg egyébként is, az országokat nem kitalálják, hanem azok úgy alakulnak… maguktól… Az egyikből véletlenszerűen Svédország lesz, sikertörténet, úgy magától. A másikból meg Afganisztán, ahol a kisfiúk vagy katonának készülnek, vagy ópiumtermesztőnek, harmadik lehetőségük nincs, de ez is úgy magától alakult ilyenné. Útfüggőség van, na. Ja, hogy bevezettük a demokráciát, ami itt soha nem volt még? Az más, az más… Magyarország sorsa, ugyebár, meg köztudottan a Turáni Átok, itt soha nem lesz semmi, hiába is erőlködünk…
Na, erre mondott Hankiss nemet. Ha elfogadjuk, hogy a cigány, a magyar és a svéd mind ugyanannak az emberiségnek a része, akkor semmi oka nincs, hogy miért ne juthatnánk el mi is a kidolgozott, együttműködésre építő társadalom olyan fokára, ahol nem a hónapról hónapra élés a feladat. Inzisztált, hogy miért ne beszélgethetnének az emberek országszerte egymással arról, hogy mi a jó és mi a rossz egy olyan országban, ahol erre előtte soha nem volt lehetőség, mert soha előtte a történelmében nem volt demokrácia és szólásszabadság.
Az establishment számára azonban Hankiss párbeszéde a társadalommal populizmus volt. Jól emlékszem, tévéelnökösködése után a jobboldaliak baloldalinak gondolták, az álbaloldaliak pedig jobboldalinak. Egyszerűen el sem tudták képzelni, hogy valakinek van bátorsága nem az establishment magyarkodó vagy nyugatoskodó kötelékrendszerének segítsével érvényesülni. Gondolkodni és beszélgetni szeretne, nem az egyik megélhetési közösség elvárt szímbólumrendszerét teljesítve a másik démonizálásával bebiztosítani magát. Ebből még nem következett, hogy ne lett volna meg a véleménye, de nem gondolta, hogy egy nagyon vállalhatatlan irányzat elutasítása egyben legitimizálna egy kevésbbé vállalhatatlant. Illetve hogy minden társadalmi vitát le kéne butítani egy végletes síita-szunnita szektás ellentétre, hogy ezen bandák ajatollahjaiként fatváinkkal társadalmi státuszra tegyünk szert. Nem volt hajlandó részt venni abban a játékban, hogy amikor nem az én megélhetési és védkötelékem kap többséget a demokratikus választásokon, akkor a szocializáció fogalmát jól ismerő társadalomtudományi értelmiségi létemre birkanyájnak, kádár gyermekeinek és primitív balkáni társadalomnak bélyegzem azokat, akik egy fejletlen országban túlélték a huszadik század diktatúráit és most szemmel láthatóan azzal megy el a napjuk, hogy megtalálják a szupermarketek akciós termékeit. Hankiss szerette azokat, akiket provokált, még az elitet is, amikor őket próbálta kimoccantani harmadik világbelire sikerült szerepükből. Cserébe őt is szerették, mert nem volt érezhető rajta az a nehézkes zártság és jeges hübrisz, ami sok magyar társadalomtudóson. A Margitszigeten szúrós bottal szemétszedő cigányember egyszer megüzente, mondjam meg “a Hankissnak”, hogy nagyon szereti, mindig hallgatja. Amikor pedig a Szombathely-Budapest IC-n az étkezőkocsiba vonultunk félre vitatkozni, idős hölgyek mosolyogva jöttek oda megcsipkedni őt, hogy micsoda cukifalat, mindig megnézik a tévében…
Eltelt negyed század, és Hankiss nem látta Magyarországot kitalálva. Mondta és mondta, meghallgatták, szerették, de nem csinálták. Innentől egyre inkább ez fogalkoztatta, hogy mi értelme van ennek az egésznek? Mi az, amit elérünk? Mi az, amit magunk mögött hagyunk? Milyen hatása lesz majd az írásaimnak, előadásaimnak, tévéműsoraimnak azon kívül, hogy egy huszadik század végi ember így látta a világot? Elkezdte ontani a könyveket a klasszikus ontológiákról, elemezte a női magazinok, parfümreklámok és bevásárlóközpontok sugallta életértelmezést. Műsort csinált papokkal és rabbikkal arról, hogy miben segítenek a vallások nekünk, hogy a mai világban megtaláljuk a helyünket. A magyar háztartások polcain ott vannak a könyvei. Olvasói megtapasztalták, hogy az élet soha nem egyszerűsödik le oda, hogy utálom az Orbánt vagy a Gyurcsányt. Nehogy már attól legyen jó nekem, hogy valahova tartozom, vagy hogy alkukat kötök azzal, amit éppen realitásnak érzékelek. Hankiss drive-ja a kíváncsiság volt, ahogy olvasóié is.
Magyarország ma sincs kitalálva. Talán még soha nem volt annyira nem kitalálva, mint ma. Olyan volt az elmúlt huszonöt év, mint a Tetris játék. Minden, ami végre egyszer összeállt, az megsemmisül, és minden ami felesleges, rossz, a nyakunkon marad. Belefulladtunk abba, hogy nem volt jövőképünk, belefulladtunk annak hamis pragmatizmusába, hogy sajnos “most éppen helyzet van”, félre kell tegyük naív vízióinkat és be kell állni a jó szektába a rosszakkal szemben. Mindkét nagy politikai közösség valahol a legmélyén abból indul ki, hogy ebből az országból úgysem lesz soha semmi. Megélhetési értelmiségiek és politikusok igyekeznek újra és újra összekuszálni a tisztázásunk eredményeit, hogy aztán teljesítmény nélkül a másik oldal démonizálásából megélhessenek. Rosszabbul, mint a svédeknél, de még épp valahogy, jobban, mint a többi magyar. “De másban gondolkodni ostobaság, ebből az országból, ugyebár tudjuk, úgy sem lesz soha semmi…”
Hankiss ebben az értelemben a rendszerváltás szelleme volt. Huszonöt év egy frissen szabaddá vált ország életében nagyon rövid idő. A skandinávoknak is kellett a harmincas évek már-már polgárháborúval fenyegető társadalmi feszültsége, hogy 1938-ban megkössék a Saltsjobaden-i Megállapodást, “Kitalálják Svédországot” és belekezdjenek egy több generációt összekötő folyamatba, hogy létrehozzák a Folkhemmetet, a Nép Otthonát. Uramisten, de populistán hangzik ez a harmadik világbeli megélhetési defetistáinknak.

Hankiss Elemérrel már nem lehet vitatkozni. De Yoda mester gyakran eszünkbe fog jutni a következő évtizedekben, amikor ki fogjuk találni Magyarországot. Dadogó hangjának emléke és szelíd mosolya megerősít minket, az erő velünk van.