A hétvégén újabb állomása érkezett volna el a magyar szakszervezetek egyesülési szappanoperájának. A kongresszus második napját azonban elnapolták. A szakszervezetek egyesülési folyamata körülbelül olyan bohózattá vált, mint az álbaloldali pártok Böszmefogás’2014 tragikomédiája a választások előtt. (A szakszervezeti egyesülés vontatott folyamatáról itt olvasható egy részletes elemzés.) Mindennek apropóján érdemes kicsit összefoglalni, hogy milyen ostoba önsorsrontást követett el a magyar álbaloldal a rendszerváltást követően saját politikai infrastrukturája tekintetében.

Először is alig maradtak párttagok. Az MSzP húsz-harmincezerre becsült tagsága rendkívül alacsony népességarányosan. A nyugati szocdem pártok bevételeiknek harmadát tagdíjakból szedik be, erre a magyar szocialistáknak esélyük sincsen. A felmérések alapján közismert, hogy különösen a fiatalok körében nincsen vonzereje a pártnak.

Ehhez mérhetően tragikus, ahogy a szakszervezeteket kicsinálták. Horn Gyula kormánya a befektetésösztönző politika részeként radikálisan gyengítette a szakszervezetek kompetenciáit (példának okáért megszüntette a TB önkormányzatok munkavállalói oldalának közvetlen választását), és a háromoldalú egyeztetést is kiüresítette. (Ugyanezt tették a jobboldali kormányzatok is, de tőlük ez nem meglepő a gazdaságfilozófia spektrum logikája alapján.) A nyugati szakszervezetek lefedettsége alapján a magyar három-négyszázezres szakszervezeti tagságnak legalább kétmilliósnak kéne lennie. Skandináviában volt olyan időszak, amikor 90%-os volt a szakszervezeti lefedettség, ez pedig majd 4 millió szakszervezeti tagot jelentene. (Ráadásul ott még a munkanélküli segélyezés kasszáját is a szakszervezetek kezelik, ami egyszerre teszi vonzóbbá a tagságot, illetve kevésbbé veszélyeztetetté a munkanélküli segélyezést.) A rendszerváltáskor Magyarországon is volt 2,7 millió, innen tornászták le magukat. A nyugati szocdem pártok szoros szövetségben dolgoznak a szakszervezetekkel, nem ritka a kettős tagság. A szakszervezetek nem mímelik a pártsemlegességet, egyértelműen a szocdem pártok bázisát adják. A szakszervezetek biztosítják a szocdem párt költségvetésének harmadát még a brit Munkáspárt esetében is, a skandináv és német pártoknál ez az arány még magasabb. A szakszervezetek kicsinálásával a magyar szocik tehát saját anyagi bázisukat lehetetlenítették el, és egyben kitették magukat az átláthatatlan kampányfinanszírozás kénye-kedvének, a nagyvállalati és oligarchapénzek kísértésének. Egyszerűen nem fogták fel, hogy a szakszervezet a nyugati világ piaci alapú, demokratikus társadalmi rendjének ugyanolyan alapvető alkotóeleme, mint a politikai pártok, a parlament, vagy a tőzsde. Erős érdekérvényesítőképességük miatt a sajtó sem gondolja ott, hogy egyedül a politikusok fújják a passzátszelet, mint Kelet-Európában. Ez a ténylegesen létező nyugati valóság nem fért bele a bal-lib koalíciókat vezető liberálisok valójában sehol nem létező elméleti “normális nyugat” koncepciójába.

 

Fél millió szakszervezeti aktivista demonstrál London belvárosában a megszorítások ellen, 2011

 

Ezen kívül a szakszervezetek helyi aktivistákat is jelenthettek volna, ugyanazt a helyi lábat, amelyet a konzervatív pártok esetében mondjuk az egyházi közösségek biztosítanak. Ez az a beágyazottság a terepen amit megvontak maguktól a magyar szocialisták neoliberális újjászületésükkor. Ma már szakszervezeti vezetők elmondása szerint is aktivistáik jelentős, ha nem éppenséggel nagyobbik része Jobbik szavazó. A szocialisták annyiszor nem teljesítették ígéreteiket, hogy már csak a radikális jobboldali párttól várják radikális követeléseik megvalósítását.

A szakszervezetekkel kapcsolatosan sokszor hangzik el, hogy azok mennyire gyengék és inkompetensek. Aki ezt mondja, annak érdemes elgondolkodnia azon, hogy a sok százezer, potenciálisan milliós munkavállalói érdekképviseletet ellátni hivatott szakszervezeti mozgalom egésze évente egy körülbelül négy milliárdos összegből gazdálkodik, és ebben már benne van az infrastruktúra költsége és az alkalmazottak bére is. Ez egy elenyészően alacsony összeg, körülbelül két kilométer autópálya ára, nagyságrendileg ennyit költ Fekete György a Művészeti Akadémia bebútorozására. Ennyi pénzből képtelenség érdemi működést produkálni, legalább tízszer nagyobb finanszírozásra (és kompetenciákra) lenne szükségük, ám ez még a szocialista kormányzás alatt sem volt számukra garantált. Mindez természetesen nem menti fel a szakszervezeti vezetők elvtelen döntéseit, melynek eklatáns példája a munka törvénykönyve legutóbbi drasztikus gyengítésének elfogadása. Ráadásul a szakszervezeti pénzek egy részét a helyi szervezetek ahelyett hogy mozgalmi célokra fordítanák, nem ritkán egyszerűen visszaosztják a tagoknak, ezzel is csökkentve saját mozgásterüket.

Nyugat-Európában rendszeresen milliós nagyságrendű tüntetések vannak az utcákon, és sztrájkok. Dél-Európában, Lisszabonban, Nápolyban, Athénban úgyszintén, illetve még általános sztrájkok is nemegyszer. Pedig minden válság ellenére még mindig kedvezőbb ott a társadalmi helyzet, mint Magyarországon, ahol több mint négy millió ember él létminimum alatti jövedelemből, ebből több mint egymillió, azaz a munkavállalók negyede munkából keres ilyen keveset. Ilyen mutatók mellett Magyarországon gyakorlatilag nincsenek sztrájkok, és alig vannak demonstrációk. Mindez megdöbbentő a nyugati és déli tagállamok polgárai számára, ha értesülnek róla. Mégis mitől várják a kelet-európaiak a bérük növekedését, ha nem érdekeik képviseletétől? A közgazdaságtudomány egyértelműen bebizonyította, hogy a többletérték elosztása bérek és profit között nem meritokratikus piaci folyamatok, hanem piaci mechanizmusokon kívüli érdekharc eredménye. A drámaian alacsony bérek elsődleges oka a nulla érdekérvényesítés, amit a munkavállalók ez ügyben kifejtenek. A magyar gazdaság teljesítményében benne vannak a magasabb bérek, de a gulyás nem robban.

A rendszerváltáskor a cikinek érzett szakszervezeteket a liberális partner által dominált álbaloldal közreműködésével egész egyszerűen kihagyták. A Magyaroszágon kivüli világot érdemben alig ismerő többség a mai napig nem ismerte fel, hogy mekkora űr tátong a demokrácia intézményrendszerében. Sokan az államszocializmus kínosnak érzett örökségétől megszabadult neoliberalizmusukban őszintén baloldalinak gondolják magukat, el sem tudják képzelni, hogy a nyugati világ baloldali infrastruktúrájához képest mennyire álbaloldaliak.

A működőképes szakszervezetek a bérpolitikához is szükségesek lennének. Ideális esetben a munkaadói érdekképviseletekkel (ezek is ismert módon problémásak!) együttműködve lennének képesek a termelékenység függvényében az ágazati bérpadlók megállapítására. Ez egyszerre jelentene szociálpolitikai garanciát a létminimum feletti bérekre, és gazdaságfejlesztési eszközt a technológiai fejlesztés és termelékenység növelés helyett a munvállalók kizsákmányolásával versenyző cégek kiszűrésére.

Végezetül essen szó a baloldal nem létező sajtójáról, ami szintén elképesztő képet mutat. Alig egy évtizede a magyar jobboldal tüntetéseket szervezett a számukra kedvezőtlenül egyenlőtlen médiahelyzet miatt. Majd építkezni kezdett, és ellenzékből (!) óriási médiafölényt épített fel. Mindeközben kiderült, hogy a baloldalinak gondolt sajtó valójában liberális (az egyetlen ellenzékhez köthető televízió az általa előtérbe helyezett liberálisok által hirdetett szekularizmus ellenére kötudottan egy vallási szervezeté), és maga is vergődik gazdaságilag. Az elméletileg baloldalhoz kötődő sajtó (Népszava, Népszabadság) jobboldali gazdaságfilozófiájú ujságírókat foglalkoztatott, hamis piaci fundamentalista dogmákat és mítoszokat erősített, a baloldali ügyek számára hasznavehetetlen, sőt, káros volt, annak ellenére, hogy a baloldal rendszeres anyagi támogatását élvezi. Nem meglepő módon olvasótáboruk nagy részét elvesztették, a megyei lapok példányszáma alá süllyedtek.