Nemzeti vágta: Békesi vágta, Bokros vágta, Bajnai vágta, Matolcsy vágta…

Magyarországon évtizedek óta fiskális szemléletű kormányzás folyik. Ez azt jelenti, hogy a költségvetési szempontok minden más megfontolásnál erősebben meghatározták a kormányzatok gazdaság- és társadalompolitikai lépéseit. Ameddig létezett, a Pénzügyminisztérium minden más minisztériumnál erősebb volt, és általában felülbírálta más tárcák szempontjait, mindenek előtt a társadalmi igazságosságét és a fenntartható egyensúlyét. Ez annak ellenére igaz, hogy végül aztán a költségvetési fegyelmet nem sikerült tartani, az államháztartás gyakorlatilag folyamatosan negatívban volt (különösen választási években), és a folyamatos hiányok miatt a magyar államadósság ismételten elérte a rendszerváltáskor egyszer már maga mögött hagyott magas szintet.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

1. ábra – Az államadósság a GDP százalékában a rendszerváltás után, a gazdasági világválságig. A referenciaszint a maastrichti 60%.

A fiskális szemlélet elutasítása természetesen nem jelenti azt, hogy az állam féktelen költekezése helyes lenne. Kétségkívül életfontosságú a magas fokú eladósodottság elkerülése, illetve annak sajnálatos kialakulta után a leküzdése. A 2000-es évek fiskális alkoholizmusa következményeképpen létrejött de facto államcsőd, amelyet csak a 2008-as IMF hitellel lehetett elkerülni, testközelből bemutatta a magyar politikai elitnek, hogy nem folytatható az akkor már sokadik évtizede folyatott eladósodási politika. Igen fontos eredménye ennek a válságának, hogy az adósságállomány növekedésének megállítása és a fenntartható költségvetési pálya általánosan elfogadott alapelvekké váltak a magyar politikában. Tisztán láthatóvá vált a saját bőrünkön és az eurózóna országainak (elsősorban Görögország, Írország, Portugália) kárán, hogy a magas eladósodottság olyan szűk mozgásteret hagy csak a gazdaságpolitika számára a globális gazdaság [i] kontextusában, hogy az szinte kalitkának tekinthető. Az is nyilvánvaló, hogy egyetlen társadalom sem élhet tartósan az általa előállított erőforrásoknál többől. Ezért ennek elkerülése mindenképpen kívánatos, sőt, elvárt.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a fiskális fegyelem minden más alapelvnél magasabb rendű lenne. Akár csak egy Alkotmány esetén, a költségvetési politikában is számos egyenértékű alapelvet szükséges egyenértékűként összeegyeztetni. A fiskális fegyelem esetében a legfontosabb ilyen párhuzamos alapelv a fenntarthatóság elve. A tapasztalatok azt mutatják ugyanis, hogy a társadalom alrendszereire tekintettel nem lévő fiskális fegyelem, a folyamatos stabilizációk, megszorítások és elvonások aláássák a társadalmi alrendszerek működőképességét és fenntarthatóságát, és csak újabb megszorításokhoz vezetnek. Magyarországon sajnálatos módon 1978 óta a stabilizációk folyamatos hullámai olvadtak össze egyetlen folyamatos megszorító politikává. Soha nem sikerült garantálni a társadalmi alrendszerek működőképességét, a folyamatos forráskivonás és a hatékonyságelvű áttekintés hiánya pedig mindenki által érezhetően vegetáló, alulteljesítő állami és társadalmi működést eredményezett. A politikai elitnek nem volt meg a szaktudása és a bátorsága az alrendszerek meritokratikus átalakítására. Politikai túlélését legitimálandó ezért szimbolikus szekértáborharcba kezdett, miközben az ország gazdasági és társadalmi teljesítménye zuhant, kétségbe vonva rendszerváltás reményeit és támogatottságát.

A rosszul működő, és ezáltal egyre könnybben korrumpálható állam sajnálatos módon tovább erősítette sokakban azt az érzést, hogy a poszt-szocialista állam ugyanolyan rossz, mint az államszocialista, ezért valóban leépítésre érdemes. Egy ördögi kör jött létre. Mivel a magyar állampolgárok túlnyomó többsége soha nem látott jól működő államot és önkormányzatokat (nem volt lehetősége Északnyugat-Európában járni például), ezért el sem tudta képzelni azt. A rendszerváltáskor létrejövő magángazdaság csillogását ezzel szemben észlelte, ezért megerősödött benne a meggyőződés: az állam csak rossz lehet, nem javítani kell rajta, hanem le kell azt építeni.

Mindez beilleszkedett abba a neoliberális szemléletbe, amely a hetvenes években indult el Chiléből, az Egyesült Államokból és az Egyesült Királyságból. A piaci fundamentalizmus, amely egy életszerűtlenül leegyszerűsített társadalomképre építi vízióját, az egyéb szempontok figyelembevétele nélkül az állam visszaszorítását tűzi ki célul. Megállapít egy „helyes arányt”, amekkora az állami újraelosztás mértéke lehet a nemzeti össztermékhez képest, és szorgalmazza az egyes államok leépítését úgy, hogy azok a náluknál alacsonyabb újraelosztási rátákhoz közeledjenek. Mivel azonban a piaci fundamentalizmus ezt mindig mindenhol képviseli, még a legalacsonyabb újraelosztással rendelkező országokban is, ezért mindig minden országban folyamatos nyomás nehezedik a kormányokra az állam további leépítésére. Mindig van szomszéd ország, ahol alacsonyabb az újraelosztás… A folyamat vége megjósolható: állandó csökkentés, verseny a fenék felé.

Ráadásul ez a logika nincs tekintettel az adott ország társadalmi szükségleteire sem. Az újraelosztás nemzeti össztermékhez viszonyított mértéke nem hasonlít a testtömeg indexhez, ahol lenne valamifajta ideális test-magasság (újraelosztás-össztermék arány). A közgazdaságtan már sokféleképpen bebizonyította, hogy a magas újraelosztással rendelkező országok legalább olyan versenyképesek és fenntarthatóak tudnak lenni, mint az alacsony újraelosztásúak. Sőt, a negyvenes, ötvenes és hatvanas évek jóléti államai magasabb újraelosztási ráta mellett tartósan magasabb gazdasági növekedést és magasabb foglalkoztatást eredményeztek, mint az őket követő neoliberális korszak leépített államai. Ráadásul az sem elhanyagolható szempont, hogy a magyar társadalom alapvető értékpreferenciája a jóléti állam fenntartása, és nem pedig annak felszámolása [ii].

2. ábra – A magasabb GDP-hez mért adóbevételek nem vezetnek alacsonyabb növekedési potenciálhoz, sőt, inkább enyhén nagyobbhoz. Ezzel szemben az ebből finanszírozott transzferek markánsan hozzájárulhatnak a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentéséhez (Filip Spagnoli, a belga jegybank statisztikusának közlése OECD adatok alapján)

Ráadásul téves az a közkeletű mítosz is, hogy a folyamatos államháztartási hiányok a túlságosan magas kiadási oldal miatt következtek volna be. Amint az alábbi ábrákon világosan látszik, hogy a gazdasági szerkezetváltás (1996) és a gazdasági világválság (2008) között a magyar államháztartás bevételi oldala lényegében belesimult az európai OECD országok átlagába, attól csak választási években tért el jelentősen. Ráadásul a kiadási oldalban benne foglaltatik az államadósághoz kapcsolódó, ezer milliárdhoz közeli éves kamatteher is. A lényegi eltérés a bevételi oldalon van, ahol a magyar államháztartás ebben a periódusban folyamatosan több százalékponttal alatta maradt az európai OECD országok átlagának.

3. ábra – A gazdasági szerkezetváltás után, a gazdasági világválság előtt a magyar államháztartás bevételei csak választási években tértek el az európai OECD országok átlagától, a kiadási oldal viszont folyamatosan több százalékponttal alatta volt.

Az újraelosztás mértékének az adott társadalom szükségleteitől kell függenie. Ahol alacsonyabb a foglalkoztatás, öregebbek és betegebbek az emberek, fejletlenebb az infrastruktúra, és az általános képzettséggel is bajok vannak, ott óhatatlanul nagyobb arányban kell az államnak befektetnie a közjó érdekében, mint ahol mindezek a kérdések már megoldódtak. Az eladósodottság minden áron való, a jövő erőforrásainak felélésével történő csökkentése újabb és újabb stabilizációs szükséglethez vezet egyre nagyobb gazdasági elmaradottság mellett. Ez a stratégia a Nicolae Ceaucescu román diktátor által fémjelzett gazdaságpolitika megismétlésével egyenlő, annak minden eredményezett nyomorával együtt.

Az üzleti sajtó örül az állami újraelosztás méretének újabb, 2014 év végi vágásának. A Portfolio például dícséretes célnak nevezi azt, annak ellenére, hogy a magyar újraelosztási ráta nagyjából az uniós átlagnak megfelelő, néha még alatta is van. Mindezt azzal indokolja, hogy a régión belül relatíve magas az újraelosztási rátánk.

4. A magyar újraelosztási ráta az unión belül átlagosnak mondható. A régión belül magas…de akarunk mi Bulgária lenni?

Ez az érv felszínes. A balkáni régió, illetve a két balti állam újraelosztása drámaian alacsony. De tényleg hozzájuk akarunk közeledni? Ezek nyomorgó társadalmak, messze az unió legigazságtalanabbjai, nem egy esetben összeomlott politikai rendszerekkel. A visegrádi országok megint nem jó összehasonlítási alap, mert egyrészt ők ugyanúgy képtelenek voltak a felzárkózásra, mint mi, másrészt pedig a mi társadalmi mutatóink (egészségi helyzet, foglalkoztatás, termelékenység, öregek aránya, adósságszolgálat) drámaian elmaradnak az övékéhez képest, azaz nekünk pár százalékponttal magasabb újraelosztási rátánk kell legyen.

Ezen belül Magyarország jelenleg kevesebb mint 4%-ot költ oktatásra, míg azok azt országok, melyekhez fel akarunk zárkózni, 7-8%-ot, sokkal magasabb GDP bázison. A szociális kiadásaink körülbelül tíz százalékponttal elmaradnak, ismét csak más GDP bázison. A humán tőkébe való befektetés gyakorlatilag megszűnt Magyarországon az elmúlt években. Nem meglepő módon a termelékenységünk egyre jobban elmarad Északnyugat-Európától, ebből adódóan továbbra is elmarad majd a foglalkoztatásunk és a béreink is. És megint nem lesz elég bevétele az államnak, mert szűk az adóbázis, és megint jöhet majd a megszorítás. Ördögi kör, amely ellen a Fidesz ellenzékben harcolt.

________________________________

[i] Elsősorban az adósságállomány piaci újrafinanszírozási rátájának emelkedése miatt, amely túlságosan költségessé teszi, hogy piacról újítsa meg adósságállományát az adott ország. A drága új hitel tovább növeli a deficitet, és ez így megy tovább. Mindez lefelé tartó spirált, ördögi kört jelentene. Ezért az ország ilyenkor a nemzetközi pénzügyi szervezetek támogatott, alacsony kamatozású hitelére szorul. Ez azonban feltételekkel jár, amelyeket tipikusan a rövid távon gondolkodó stabilizáció, megszorítás kategóriáiba sorolhatunk, és amelyek a hosszabb távú gazdasági fejlődés ellen hatnak.

[ii] Ékesen bizonyítja ezt a TÁRKI „Állam és polgárai” című vizsgálata a kilencvenes években. (http://www.tarki.hu/hu/research/allam/index.html) A kutatók azt találták, hogy a társadalom tagjai a jóléti rendszerek fenntartása mellett tették le voksot. Hozzáteszik ugyan, hogy ha a piaci alternatívákat működését is bemutatták nekik, akkor változott a preferenciájuk. Ez azonban nagyon problematikus felvetés. A piaci alternatívák fenntarthatóságáról ugyanis igen eltérő számítások és projekciók léteznek. Ebből a szempontból instruktív a három pilléres magyar nyugdíjrendszer története, amelyet a kilencvenes években fenntarthatónak illusztráltak, a 2000-es évekre azonban egyértelműen fenntarthatatlanná vált.