Orbán Viktor tusványosi beszéde többek között fejlődési víziót is megfogalmazott, ezért jó lehetőséget ad arra, hogy értelmezzük a 2010 utáni Fidesz gazdasági jövőképét, gazdaságfilozófiáját.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

1. Az alapok: A kapitalizmus válfajai

A 2008-ban a Lehman Brothers összeomlás kezdete óta ismét erőre kaptak azok a viták, melyekben a kapitalizmus rendíthetetlen hívei azzal igyekeznek visszaverni az azt érő kritikákat, hogy annak ellenfele, a kommunizmus rosszabb volt. Az ilyen viták pont a lényeget fedik el: olyan, hogy jelző nélküli kapitalizmus, nincs. Ez egy gyűjtőfogalom, mely térben és időben is változó. A mai kapitalizmusok jelentős tartalmi különbségeket mutatnak mondjuk Adam Smith kapitalizmusképéhez képest is.

Peter A. Hall és David Soskice 2001-ben publikált, A kapitalizmus válfajai című könyve óta a közgazdaságtudományban megsokasodtak a rendszer különböző modelljeit leíró művek, erre külön kutatási program alakult ki. A közgazdászok igyekeznek minél rövidebbre fogni a megkülönböztethető modellek listáját, hiszen a túl sok egy pont után inkább zavaró lenne. Mindenesetre minimálisan hét jól elkülönülő kapitalizmusmodell élesen kirajzolódik.

Ahogy látni fogjuk, a Orbán Viktor által egységesen „Nyugat” címszó alatt kezelt régió nem testesít meg egyetlen homogén gazdaságfilozófiát.

Az angolszász kapitalizmus a klasszikus tankönyvi modell szerint erőteljes versenyre épít, a vállalatfinanszírozás a bankok helyett dominánsan a tőkepiacról történik, az állam szerepe és az adóztatás minimális. A valóságban azonban már a harmincas években kimutatták, hogy egy-két nagyvállalat (corporation) dominál minden piacot, akik szoros nexusban állnak az állammal, szponzorálják a politikusok kampányait, cserében pedig közbeszerzési pénzeket kapnak (hadiipar), rájuk szabják az iparági szabályozást (lásd ALEC botrány), és kimentik őket ha szükség van rá (pénzügyi szektor, autóipar). A vagyoni egyenlőtlenségek még az amerikaiak saját képzeletét is felülmúlják.

Szöges ellentéte a jóléti állam, amelynek legalább három típusa létezett. A brit, liberális jóléti állam csak a legszegényebbek számára feszített ki szociális hálót. A német, konzervatív bismarcki alapon, iparági biztosítási rendszerekre épített. A második világháború után új motivációt adott a kelet-német „munkásállammal” való vetélkedés, illetve a szocdemek és a keresztényszocialisták szociális konszenzusa. (A német szociális piacgazdaság nem az ordoliberálisok találmánya, ahogy azt sokan tévesen gondolják. Ez utóbbi a piac keretszabályozásában hisz, nem a jóléti államban.) Az utóbbi másfél évtizedben a német modell sokat mozdult el angolszász irányba, a híres Sozialmarktwirtschaft-ot leépítették, a társadalom jelentős része megélhetést nem biztosító munkahelyekre szorult, míg a társadalom tetején megjelentek az amerikai módra túlfizetett top menedzserek.

A legteljesebb jóléti államot pedig ismert módon a skandinávok alakították ki, ahol a teljes középosztály egésze kedvezményezett. A skandinávok szociáldemokrata modelljének középpontjában az együttműködés áll. Az erős és majdnem mindenkit felölelő szakszervezetek kétéves megállapodásokat kötnek a munkaadókkal. A termelékenységi növekményből adódó növekvő profitit szétosztják. A magukat képző, egyre magasabb hozzáadott értéket termelő munkások egyre magasabb béreket kapnak, a tőketulajdonosok természetesen profitot. Szemben Orbán Viktor miniszterelnök és a magyar piaci fundamentalista tálibok rendszeresen kifejtett vélekedésével a jóléti állam nem bukott meg, sőt, a legkiemelkedőbb mutatókat produkálja: a legmagasabb foglalkoztatás, a legmagasabb bérek, kiegyensúlyozott költségvetés, alacsony adósságállomány. A svéd siker titkáról, az Északi modellről itt írtam, Norvégiáról pedig itt.

Az úgynevezett rajnai, vagy korporatív kapitalizmus (Hollandia, Németország, Ausztria, Szlovénia) lényege az egyeztetés társadalmi csoportok, önkormányzatok, különböző érdekképviseletek között. A háromoldalú megállapodások nemzeti, iparági és vállalati szinten is nagyon  komolyan vétetnek. A német esetben a szakszervezetek még az igazgatótanácsokban is részt vesznek (Mitbestimmung). A vállalatfinanszírozás nagyobb részt bankhitelekre alapul, a bankok viszont nem ritkán a tartományokat képviselik.

A konzervatív fejlesztő államnak két válfaja is megvalósult. Egyik volt a de Gaulle tábornok által dominált francia etatizmus-dirigizmus (erről itt írtam részletesebben), amely jelentős államosított tulajdonra építve dirigált az egyes gazdasági szektorok szereplőinek. Sikerei számosak voltak, az állami tulajdonú Renault autógyáron, a Concorde-on, a La Manche csatornán át az atomerőművekig és a gyorsvasúti hálózatig. A jegybank kedvezményes hitelekkel segítette a hazai vállalkozásokat. Bár a kezdeti időszakban Portugália, Spanyolország és Görögország is sikeresen követte, a francia modell Mitterand elnök híres 1983-as fordulata után jelentőségét vesztette.

A másik konzervatív fejlesztő modell a távol-keleti fejlesztő állam, amely közismert módon az ázsiai kistigriseket (Japán, Korea, melyről itt írtam részletesebben, illetve Szingapúr, Hong Kong, Tajvan) zárkóztatta fel a harmadik világból az elsőbe, és azóta a tigriskölykök is másolják (Malájzia, Indonézia, az utóbbi időben Kína). Itt az erősen centralizált állam hazai iparbajnokok erőteljes segítésével igyekszik exportképessé válni. Miközben kihasználja a nemzetközi szabad kereskedelem export előnyeit, valójában vállalatcsoportokon (keiretcuk, csebolok) belüli kereskedelem segítségével de facto minimálisra tudja szorítani az importot. Az állam szintén aktívan közreműködik a technológia és a társadalmi humán tőke emelésében.

Külön kapitalizmus modellt alkot az offshore adóparadicsom, amely más nemzetgazdaságokból von el forrásokat. (Arról, hogy mi is pontosan az offshore, itt írtam.) Az egzotikus kis szigetek mellett Luxemburg, Svájc, Ciprus, az Egyesült Királyság, Hong Kong, illetve Delaware állam mutat erőteljesen ilyen jegyeket.

Végezetül a rendszerváltás utáni kelet-európai gazdasági berendezkedés is saját nevet kapott. Dependens kapitalizmusnak hívja az irodalom, mivel működését teljes egészében a külföldi működő tőke vonzására alapozza. Állami szakpolitikák (munkahelyteremtés, K+F, szociálpolitika, stb.) helyett mindenre a multik jelenléte a gyakorlatban meglehetősen inadekvát válasza. Szemben Orbán Viktor és Kornai János vélekedésével, ebben a régióban soha nem volt jóléti állam. Magyarországon már a rendszerváltáskor is jóval a nyugati GDP-arányos költés alatt volt a szocpol büdzsé, ami 2009-re tovább távolodott az uniós átlagtól, és ráadásul perverzzé vált, azaz a legszegényebbek finanszírozták a leggazdagabbakat.

                                      Kolbászból lesz-e?

2. A Fidesz mint jobboldali fejlesztő állam, neoliberális beütésekkel

Természetesen magától adódik a kérdés, hogy a dependens modelltől elrugaszkodó, jelenlegi magyar, unorthodoxnak mondott gazdaságfilozófia melyik kapitalizmusfajtához áll legközelebb. Ahogy az elemzésből kitűnik, az amerikai (alacsony adók, jóléti rendszer elutasítása, állam-nagyvállalati nexus) illetve a de Gaulle féle konzervatív fejlesztési modell mondhatók az Orbán kormány filozófiájával rokonnak. Az amerikai republikánusok neoliberális filozófiájára hajaz az egykulcsos adó, a lusta szegények tételezése és az abból következő represszív foglalkoztatáspolitika, a visszatérően megszorításokra épülő költségvetési politika, illetve a „mindenki annyit ér, amennyit kikapart magának” ethosa. Orbán Viktor rendszeresen elmondja, hogy nem hisz a jóléti államban, szerinte a gazdagok megadóztatása technikailag lehetetlen, és a pénz amúgy sem jutna el a szegényekhez. Mindez klasszikus jobboldali nézet, azaz a Fidesz a helyén van. Erre utal szimbolikusan a Reagan szobor állítása, illetve Orbán Viktor nyilatkozatai a brit sajtóban arról, hogy Margaret Thatchert példaképnek tekinti. Az álbaloldali kormányzás, különösen annak Kóka-Gyurcsány féle válfaja kitűnően előkészítette a terepet ehhez filozófiailag. A hazai nagyvállalati szektor és a jobboldal közötti szoros viszony nincs ellentmondásban a neolib republikánus megközelítéssel sem, ahogy azt a piaci fundamentalista retorika ellenére az amerikai pénzügyi és hadiipar, illetve az amerikai Republikánus Párt közötti intim viszony, a már említett ALEC botrány, illetve az átláthatatlan amerikai pártfinanszírozás mutatja. A Fidesz amúgy kitűnő kapcsolatokat ápol a Republikánus Párt egy részével, például George Pataki exkormányzóval.

A neoliberalizmus előtti jobboldali modernizációs modell pedig a hazai iparágak preferálásában, a támogatott vállalati hitelekben és az extrém centralizációban érhető tetten. Míg az álbaloldali vízió nem tartotta fontosnak a hazai gazdaság kérdését, addig a fideszes stratégia erőnek erejével dolgozik egy hazai nagyvállalati szektor újjáépítésén, nem egyszer a multinacionális szektor kárára, bár annak csendes együttműködése mellett. Bár Magyarországon az államosításról sokaknak a kommunista rendszer jut az eszébe, elfelejtik, hogy a neolib fordulat előtt a felzárkózó gazdaságokban a jobboldali pártok is államközpontúak voltak (Bismarck, de Gaulle, Japán, Korea, Szingapúr, stb.) Megfér mindezzel a meghírdetett illiberális demokrácia fogalma is, hiszen Japánban és Koreában a kilencvenes évekig szintén ilyen működött, és Szingapúrban ez máig fennmaradt. A jobboldali modernizációs kísérletet átélt országokban vagy jogilag korlátozva volt a baloldal (Görögország 1949-1974, Spanyolország -1980), vagy a kommunista veszély miatt a jobboldal modernizációs nemzeti legitimációval szilárdította meg uralmát. A magyar álbaloldal gyengesége, karizma és legitimitás hiánya miatt képtelen bemutatni a polgároknak (akik közül vélhetően a jobboldali választók nagy része sem akarna illiberális demokráciában élni, ha tudná, hogy mi is az), hogy mik is az illiberális demokrácia velejárói. Szemben az álbaloldallal, a Fidesz tehát nem áljobboldali, hanem valódi jobboldali párt. Ha a magyar baloldali szavazók jobban ismernék a nyugati (amerikai, brit, olasz stb.) jobboldal történetét és értékrendszerét, tudnák, hogy a Fidesz szinte semmi olyat nem tett, amit azok már ne tettek volna meg (választási rendszer és körzetek átírása, alkotmánybíroság teletömése, sajtó, közelség a hazai nagyvállalatokhoz stb. stb.) Ennyire nem intenzíven, de nem is kaptak kétharmados felhatalmazást összeomló álbaloldalaiknak köszönhetően. Nem meglepő tehát, hogy az európai jobboldal rendszeresen intézményesen kiáll a Fidesz mellett. (Lásd Tavares jelentés EPP intézményes elutasítása, az EPP elnök Joseph Daul határozott kiállása Orbán Viktor mellett a magyar országgyűlési kampányban, stb.)

3. A három Magyarország vízió: a bukott álbaloldali, a domináns jobboldali, és a hiányzó jóléti

Magyarországon körülbelül 1985 és 2009 között a hazai álbaloldal által hirdetett neoliberális, piaci logika érvényesült. (A piaci fundamentalista tálibok ezen a ponton kiáltanak fel: sosem volt itt igazi verseny! Több verseny kell! Ők esetleg válaszolják meg: hogyan kívánnak 3,7 millió nyomorban élőt piaci alapon versenyképessé tenni?) Ez a modernizációs stratégia a már említett dependens kapitalizmus modelljét teremtette meg, amely az egész régióban a nem GDP-ben mért felzárkózás kudarcához vezetett. A mobilitást garantáló állami alrendszerek kivéreztetése és leépítése Magyarországon 2009-re 3,7 millió létminimum alatt élőt, különbségeket növelő oktatási és szociális rendszert, a mobilitási csatornák elzáródását és elharapózott korrupciót hagyott maga után. A piaci retorika az erőforrások demokratikus szétterítését ígérte, ehelyett koncentrációját hozta.

A valódi baloldali modell, az erőforrások állami alrendszereken keresztüli szétterítése, a rajnai vagy északi értelemben vett jóléti állami modell mind a mai napig nem született meg Magyarországon. Ennek elsődleges oka az idősebb értelmiségi generációk államszocializmusban tanult idegenkedése az állami megoldásoktól, illetve a liberális és a baloldali eszmerendszer kitartó összekeverése (#ballib) annak érdekében, hogy egy fejletlen országban a felmérések által igazoltan népszerűtlen neoliberális politika kormányzati szerephez juthasson.

Erre válasz a Fidesz jobboldali modernizációs kísérlete. Ahogy azt Orbán Viktor miniszterelnök „félázsiai társadalom”-ra tett utalása jelzi, ennek a kísérletnek a kiindulópontja az, hogy a magyar társadalom (mint a világ legtöbb fejletlen országában a társadalom amúgy) klientúrahálózatokba szerveződő, a közügyek megértéséhez nem elég képzett emberekből áll. A jobboldali modernizációs kísérlet ehhez a társadalmi valósághoz igazodik. Határozott előnye a társadalom többsége számára, hogy extrém központosításából adódóan az azt megelőző álbaloldali vízió szétesettségéhez képest (lásd neoliberalizmus = a gazdagok anarchizmusa) határozott képességet mutat a problémák kezelésére. Lásd rezsicsökkentés, magánnyugdíjpénztárak, devizahitelek, túlzott deficit eljárás, multik megadóztatása, stb. stb. Ezen lépések fenntarthatósága sok esetben vitatható, de a kormányzat erőteljessége (leadership) határozott kontrasztban van a megelőző korszak tehetetlenségéhez képest, melyet leginkább Gyurcsány Ferenc több tucat soha meg nem valósuló terve és széteső kormányzása, illetve maga az öszödi beszéd fémjelzett. A jobboldali modernizációs vízió egyeduralkodó marad és egybefüggő korszakot alkot ebben az évtizedben határozottságának, illetve az erőforrások humán tőkét és mobilitást lehetővé tevő szétterítésére épülő nyugatias jóléti állami baloldali alternatíva hiányának köszönhetően.

4. A Fidesz jobboldali modernizációs kísérletének Achilles-sarka

A Fidesz jobboldali modernizációs kísérletének legfőbb gyengesége az oktatás. A Medgyessy idején elért 6%-os GDP arányos oktatási költés után a humántőke felhalmozás visszafordítása már a Gyurcsány korszakban elindult. A megszorítások miatt az oktatási folyamatos leépülésen ment keresztül. A 2006-os Orbán Viktor még tisztán látta az állam által fejlesztendő emberi erőforrások minden más felett álló jelentőségét, 2010 utánra azonban megmagyarázhatatlan módon neoliberális tanácsadók hálójában minden eddiginél radikálisabb leépítésbe kezdett. A GDP arányos oktatási költésben 2013-ra Magyarország a 4% alatti értékével uniós sereghajtóvá vált, intézményi értelemben pedig folyamatos a bizonytalanság.

Mindebben a Fidesz féle jobboldali modernizációs kísérlet gyökeresen különbözik az összes ismert jobboldali modernizációs sikertörténettől. Ahogy azt Madár István kitűnően bemutatta Rodrik nyomán, Kína és India Orbán által hivatkozott példájából az extenzív fejlődést (nyersanyagok, bevonandó embertömegek) nem tudjuk lemásolni. Ezzel szemben mindkét ország a humán tőke, a termelékenység, a hozzáadott érték jelentős növelésének útján halad. Kína ma már embert küld az űrbe, utasszállítókat gyárt és komoly technológiai színvonalat képvisel sok más területen is. Ezt viszont a Fidesz modellje nem követi. Gazdaságfejlesztése iparágakon belüli különböző hozzáadott érték szintű termelési fázisok helyett a hazai álbaloldallal karöltve iparágak közötti versenyben gondolkodik, amely XIX. századi olvasata a világgazdaságnak. Ráadásul ezek közül valami érthetetlen okból az újraiparosítást preferálja, miközben az empíria szerint nem ez a felzárkózás záloga. Szingapúr szintén az extrém sikeres humán tőke fejlesztés iskolapéldája, ahol dominánsan írástudatlan népességet sikerült Ázsia pénzügyi központjává varázsolni tudatos jobboldali modernizációval. (Itt egy kítűnő elemzés erről.) Világszerte a képzettségért megy a verseny jobboldali és baloldali modernizációt folytató országokban egyaránt.

Ha a Fidesz továbbra is az oktatásból való kivonulást preferálja a radikális befektetés helyett, ebből nem leszt munkahelyteremtés és munkaalapú társadalom, hiszen képzetlen vagy a globalizáció versenyében nem elég képzett társadalom nem tud megfelelő mértékű munkahelyet teremteni. És továbbra is stagnálni fog a termelékenység, ahogy teszi már egy évtizede. Ennek eredményeképpen pedig stagnálnak majd a bérek is, ami aláássa magának a jobboldali modernizációs kísérletnek a legitimitását is, amely mindenhol az életszínvonal növelésére alapozott, akár a liberális alapjogok korlátozása árán is.