Lehet is, kell is. Sőt, életbevágóan fontos.

Utolsó blogbejegyzésemben sűrűn használtam az „álbaloldali” kifejezést, ezért sokan, akiknek egyébként tetszett az írás, értetlenségüket fejezték ki. (Az egyébként dícsérő cink.hu például bénának nevezte a kifejezést.) Én ezzel szemben amellett fogok érvelni, hogy a magyar demokrácia szempontjából alapvető fontosságú, hogy megkülönböztessük a baloldali, és a magukat baloldalinak kiadó politikai erőket.

Ennek elsődleges oka, hogy ha valaki politikai váltógazdaságot szeretne Magyarországon, azaz hogy a 2022-es vagy 2024-es választásokon valaki majd legyőzhesse a Fideszt (a 2018-ason erre nem sok esélyt látok), akkor óhatatlanul szükség lesz egy erős, valódi baloldali politikai erőre. Ez egyelőre nem adott. A Fidesztől elpártoló szavazók nem hajlandók a leszerepelt álbaloldali erőkre szavazni, ezért többnyire egyáltalán nem szavaznak. (Az LMP meghatározhatatlan objektum, akiknek pedig nem ellentétes az ízlésével a cigányozás, azok közül sokan a Jobbiknál kötnek ki.) Orbán Viktor kormányát csak akkor fogja tudni legyőzni az ellenzéke, ha kialakul egy erős baloldali váltópárt, amely a gazdasági és társadalmi veszteseket is integrálni tudja a politikai mezőbe, perspektívát nyújtva nekik. Nem állandó összefogósdira van tehát szükség, hanem egy-egy párt megerősödésére, ahogy ezt Boros Tamás politológus kiválóan megírta már.

 

Mit is jelent általában véve a baloldali jelző?

Nem, nem üresedett ki a baloldal-jobboldal fogalompár. Aki ezt állítja, az abban érdekelt, hogy térjen vissza az Anthony Giddens ideológus, valamint Tony Blair, Gerhard Schröder, Gyurcsány Ferenc és számos más politikus által létrehozott ideológiai katyvasz, amikor magukat baloldalinak beállító pártok a szavazatok beszedése után jobbra kormányoznak.

Szerencsére egészen jó, a nyugati világban általánosan elfogadott definíciót szolgáltat a baloldaliságra John Rawls úgynevezett „tudatlanság fátyla” gondolatmenete. Rawls azt állítja, hogy az a baloldali, aki olyan társadalmat akar építeni, ahol mobilitásra van esélye mindenkinek, függetlenül attól, hogy szegény vagy gazdag családba született. Azaz úgy kell tennünk, mintha nem tudnánk tényleges társadalmi helyzetünket. Akkor is lehetőségünk lenne-e a felemelkedésre, ha a legszegényebb családba születtünk?

Nos, ennek a baloldal definíciónak a magyar álbaloldal teljesítménye semmilyen szempontból nem felel meg. Órákig lehetne erről beszélni, de csak a legfontosabbakat megemlítve:

1. A magyar oktatási rendszer 2009-ben olyan volt, hogy az iskolai teljesítményt 72%-ban azt határozta meg, hogy ki hol járt iskolába. Ugyanez a szám Finnországban 8%. A képzettség a legmeghatározóbb az előrejutás szempontjából, azaz az előrejutás Magyarországon szinte teljes egészében blokkolva volt. A 2002 utáni álbaloldali kormányok folyamatosan csökkentették a GDP arányos hazai oktatási költségvetést. Magyarország nem meglepő módon vissza is esett a nemzetközi PISA rangsorban.
2. A legszegényebbek megsegítésére hivatott a szociálpolitikai rendszer. 2009-ben a magyar szociálpolitikai rendszer úgy nézett ki, hogy a transzferek a legszegényebbek felől áramlottak a leggazdagabbak felé. Ezt nevezte Ferge Zsuzsa „perverz redisztribúciónak”.
3. A magyar álbaloldal totálisan elhanyagolta a közösségi közlekedést, a MÁV-ot.
4. 2010-ben, az álbaloldal utolsó évében 3,8 millió magyarnak volt létminimum alatti jövedelme, miközben az ország megengedhette volna, hogy a minimálbért a létminimumra emelje, és senkinek ne kelljen ezen a szinten élnie. Főleg munkából ne kelljen a léte fenntartásához szükséges minimumnál alacsonyabb szintű, megszégyenítő bért hazavinnie. Ehhez képest az álbaloldal utolsó kormánya megszavazta a kvázi egykulcsos adót. (A bevezetésére már nem jutott ideje, jött helyette a Fidesz és a saját egykulcsos változata.)
5. A társadalom legkiszolgáltatottabb rétege, a cigányság felmérések szerint 80%-ban az alsó két decilisben él. Számukra az álbaloldal nem adta meg a felemelkedés esélyét. Állami Számvevőszéki elemzés van arról, hogy az úgynevezett roma programok diszfunkcionálisak, fragmentáltak és hatástalanok voltak. A valódi esélyt adó jóléti alrendszereket (állami oktatás, szocpol, közösségi közlekedés) az álbaloldal megszorításaival kivéreztette.

Hosszan lehetne még sorolni, hogy milyen elképesztően nem felelt meg a hazai álbaloldal a baloldaliság feltételeinek. De nem is igazán értem, miért érzi ez a tábor bántónak az álbaloldali jelzőt, miközben azóta deklarálta is nem baloldali politikai hovatartozását. Az egykori szocialista pénzügyminiszter, Bokros Lajos „konzervatív” minipártot vezet. Békesi László szocialista pénzügyminiszter rég átigazolt a liberálisokhoz. Gyurcsány Ferenc olyan párt apafigurája, melynek alapító okirata is kimondja, hogy liberális, és Bauer Tamás, az egyik legpiacpártibb magyar közgazdász szerkesztette a programjukat. (A DK még akkor is liberális, ha EP képviselői merő opportunizmusból az Európai Szocialisták padsoraiba ültek be, ezzel emelve a hazai politikai mező zagyvaságát, és joggal kiverve a biztosítékot Bauer Tamásban.) Az Együtt-PM egyelőre egy értelmezhetetlen Laokon csoport, melynek egyik EP jelöltje a liberálisokhoz aspirált, a másik beült a nagyvállalati lobbyzás ellen vehemensen kiálló zöld frakcióba, míg az időközben meglépett főnök a világ leghíresebb nagyvállalati lobbygyűlésén, a Bilderberg találkozón vett részt. Az LMP-ről egyelőre senki nem tudja, hogy micsoda, és bár az álbaloldali kifejezést valamiért mindenki Schiffer Andráshoz köti (valójában annak használata sokkal tágabb körben elterjedt, hiszen megkerülhetetlen fogalom a magyar belpolitika értelmezésében), addig egyértelmű baloldali fogadalmakkal az LMP-nek sem sikerült megszólítania a társadalom veszteseit.

Mik lennének Magyarországon egy valódi baloldali párt ismérvei?

1. Elkötelezné magát az etnicizáló beszédmód helyett az osztályalapú narratíva mellett, azaz világossá tenné, hogy a gazdaságpolitikai intézkedések nem homogénan hatnak a társadalomra, hanem a társadalom különböző rétegei közt érdekellentétek lehetnek és vannak.
2. Erőteljesen megjeleníti a szocializáció fogalmát, és a kulturális defetizmus helyett intézményépítésbe kezd. A múltba forduló Magyarország képpel szemben nem a piac üres és csalódást okozó narratíváját állítja, hanem egy jövőbeli, soha nem volt Magyarországét, ahol a szegényeket életszínvonal-politika, területileg egyenlő oktatási rendszer, felülről lefelé történő redisztribúció (adórendszer és szociálpolitika) és erős közösségi közlekedés segíti az előrejutásban.
3. A munkahelyteremtésben felhagy a mindenható FDI vonzás illuzórikus mítoszával, és a humántőkébe történő befektetést hangsúlyozza mindenek előtt.
4. Az oktatási rendszerben elkötelezi magát az észak-nyugat-Európában jellemző GDP arányosan 6-7%-os költésre, az oktatási rendszer belső hatékonysági átalakítására, a tanárok tisztességes bérének fenntartására, a tanárképzés gyökeres átalakítására.
5. Az adópolitikában vállalja a progresszív jövedelemadót és a vagyonadót. Érdemi lépéseket tesz a masszív offshore és ÁFA elszivárgások megállítására. Radikális korrupciócsökkentő intézkedéssorozatot vezet be. (Átlátható közbeszerzési adatbázis, átlátható közigazgatás, újságírók jogai, stb. Vagyonvizsgálatokat tart: ezeket a Gyurcsány kormány beígérte, de azok száma drámaian zuhant a bejelentés után.) Mindezekkel visszaállítja a drámaian megcsappant bizalmat abban, hogy a közpénzek hasznosan is elkölthetők.
6. A szociálpolitikát nem reziduális területként kezeli, és visszaállítja a felülről alulra történő transzfereket. Vállalja, hogy a GDP arányos magyar szociálpolitikai költés utoléri az uniós átlagot. (Ma több százalékponttal elmarad attól.)
7. Rendberakja a MÁVot.
8. Szövetséget köt a szakszervezetekkel. Minden normális nyugati országban a szakszervezetek szoros szövetségben léteznek a szocdem pártokkal. Magyarországon ezt a szövetséget a szocdemek lerázták magukról. Nem meglepő módon szakszervezeti vezetők elmondása szerint a szakszervezeti aktivisták nagyobbik része ma Jobbik szavazó – ütős baloldali párt hiányában. A baloldalnak meg kell sokszoroznia a szakszervezetek állami támogatását, érdemi jogosítványokat kell nekik adnia, és támogatnia kell az ágazati béralkukat. (Ma teljes szakszervezeti mozgalom támogatása egyenlő egy kisebb üzleti főiskola költségvetésével, a szakszervezetek kompetenciái pedig igen korlátozottak.)
9. Életszínvonal politikát kell csinálnia a termelékenység folyamatos emelésével. A nettó minimálbérnek el kell érnie legalább a nettó létminimumot.
10. A fentiek miatt a baloldali párt erőteljes támadást kell kapjon a liberális értelmiségtől, politikai tábortól. Számokkal, érvekkel, szakpolitikai anyagokkal meg kell tudnia védenie álláspontját. Ez így van rendjén. A baloldalnak világossá kell tennie, hogy közötte és a liberális tábor között éles politikai különbség van.

Mindez nem kommunizmus, nem államosítás, nem egypártrendszer, nincsenek szovjet tankok. Csupán egy standard európai szociáldemokrata jóléti állami modell. Amely szembeállítható a magyar jobboldal amúgy standard jobboldali modernizációs modelljével, amely úgy néz ki, ezt az évtizedet dominálja. (Mert az orbáni modell nem kommunista, inkább de Gaullera és a koreai Parkra hajaz, de erről majd máskor.) Az eddigi liberális modellre soha nem lesz már elég választó vevő ahhoz, hogy a konzervatív modernizációs kísérlet leváltható legyen.

Ha ezt megvalósítja a magyar baloldal, akkor létre tudja hozni azt a középosztályt, amely majd anyagilag független lesz ahhoz, hogy ne kelljen klientúra hálózatokba szerveződnie, és képzett ahhoz, hogy megértse a közviták tétjét. És akkor majd a kulturális defetisták is megnyugodnak.