A magyar közéleti vitáknak van néhány alapvető gondolkodásbeli hiányossága, amelyet ha nem hagyunk magunk mögött, akkor ezek a viták folyamatosan körbe-körbe fognak járni. Ezek közül ötöt emelünk most ki:

 

 

1. Sztochasztikus helyett determinisztikus összefüggések feltételezése

 

A determinisztikus kapcsolat jelenti, hogy a beszélő két jelenség között teljes megfelelést feltételez. Lásd például Eörsi Mátyás hírhedt ATV-s interjúja: „Minden bűnözői jegyzőkönyben ott áll, hogy az illető cigány”. Ezzel szemben a stochasztikus viszony feltételezése nem tagadja, hogy a viszony fennáll, azonban azt nem tartja determinisztikusnak, azaz teljesen meghatározónak, hanem bizonyos valószínűségűnek, bizonyos eloszlás szerint megtörténőnek véli. Amikor tehát a determinisztikusan cigányellenes álláspont szerint minden cigány lop, akkor nem azt veti ellen, hogy mivel nyilván ez nem teljes megfelelés, ezért a probléma nem létezik, hanem tudja, hogy a cigányok (valójában az underclassba tartozók) valószínűleg nagyobb arányban bűnelkövetők, hiszen rászorulnak. Azaz ha determinisztikus megállapításra determinisztikusan tagadó a válasz, akkor a determinisztikusan cigányellenes álláspont mindig azzal fog visszavágni, hogy a determinisztikusan liberális álláspont eltagadja a probléma létezését. A két fél soha nem fogja megérteni egymást. Ha viszont kiegyeznek egy sztochasztikus viszonyban, azaz hogy a cigányok bizonyos arányban lopnak, akkor rögtön felmerül a logikus folytatás: mi a helyzet azokkal, akik nem lopnak? A cigányellenes vitapartnernek be kell látnia, hogy valami oka lehet annak, hogy az egyik cigány (valójában szegény) lop, a másik nem. A liberális vitapartnernek pedig be kell látnia, hogy a társadalom cigányellenes része által valóságosan érzékelt problémáról van szó, amelyet a cigányság (valójában az underclass) mobilitási lehetőségeinek ellehetetlenedésre okoz.

A roma példa természetesen csak egyetlen a sok közül, a magyar közéleti viták telis-tele vannak monokauzális (a jelenségeket egyetlen okra visszavezető) magyarázatokkal, melyeket ráadásul determinisztikusnak láttatnak. Meg kell tanulnunk kezelni az élet ennél nagyobb komplexitását.

 

 

2. Osztálynarratíva helyett ethnicizálás

 

Mivel a rendszerváltás utáni álbaloldal nem vállalta fel az osztálynarratívát, ezért Magyarországon nagyon elterjedt az ethnicizált közbeszéd. Az elitet a zsidókkal, az underclasst a cigányokkal azonosítják sokan. (Külpolitikában: az egykulcsos adót nem Ivan Miklos gazdasági miniszter, hanem ‘a szlovákok’ vezették be.) Ebből adódóan tele van például az ország roma származású polgárokkal, akiket már senki nem tart romának, mert sikeres középosztálybeliek lettek. A cigány szinte definíciószerűen az underclass. Az is cigány, aki ethnikailag nem az, de a falu szélén szélsőséges szegénységben él a cigányok között. Innentől fogva a „roma kérdés” megoldhatatlan, mert a roma mindig is a sikertelen roma marad. (Mindebből amúgy logikusan következik, hogy nem romapolitikát, hanem származástól függetlenül mindenki számára elérhető mobilitást kell biztosítani.)

 

 

3. A „szocializáció” fogalmának hiánya

 

Hiába volt számtalan szociológus és pszichológus az álbaloldalon, annak narratívája még sem vállalta fel soha a viselkedés társadalmilag tanult voltának hangsúlyozását, azaz a szocializációt. Ezért lehetséges, hogy egy 2014-es felmérés szerint egyetlen kivételével az összes politikai párt táborában többségben vannak azok, akik egyetértenek azzal, hogy a „romáknak vérében van a bűnözés„. Ez súlyosan rasszista hozzáállás (emellett determinisztikus is). Miért nincs legalább a baloldali pártok táborában többségben a szocializációs magyarázat? Azaz hogy egyes romák lopnak, de ők is azért, mert underclass helyzetük, a lehetőségek hiánya erre szocializálta őket? Azért, mert ha az álbaloldal ezt a magyarázatot propagálta volna, nem is lett volna álbaloldal. Hiszen akkor lehetőséget kellett volna teremtenie, és akkor nem jutottunk volna el oda, hogy 2009-re az iskolai eredmények 72%-át az határozta volna meg, hogy hol jár valaki iskolába. Akkor 2009-ben nem alulról felfelé osztott volna vissza a magyar ‘jóléti állam’, akkor megteremtődtek volna és nem bezárultak volna a társadalom alsó két tizedébe zárult roma közösség és a nem roma szegények mobilitási lehetőségei. Ehhez neoliberális gazdaságpolitika helyett jóléti állam kellett volna.

 

 

4. Kulturális fatalizmus, kulturális defetizmus

 

Jellemző elemzési végpont mindegyik politikai táborban, hogy a ‘magyarok már csak ilyenek’. A határontúliakkal kapcsolatos népszavazás bukása után a jobboldaliak könyvelték el a szavazókat Kádár birka népének, mostanában pedig az ellentétes oldal jut arra a következtetésre, hogy Orbán Viktor kormánya azért leválthatatlan, mert a magyarok nem elég nyugatosak, demokraták, stb. Az elitek ilyetén kritikája a társadalom nagyobbik részével kapcsolatban nem magyar jelenség. Ez a fajta kulturális kisebbrendűségi önbemutatás minden fejletlen országra jellemző: a teljes kelet-európai térségre a nyugattal szemben, az afrikaiakra a volt gyarmattartókkal szemben, a latin-amerikaiakra a gazdag gringókkal szemben. „Mi nem vagyunk elég jók.” (Valójában a társadalmam többi része nem elég jó, hiszen én nem olyan vagyok, én jobb vagyok.) Ez a kulturizáló „magyarázat” valójában nem magyarázat, hiszen rendkívül szelektív. Társadalmi elemzésének végkövetkeztetése az, ahol valójában szakpolitikai ajánlásainak kéne következnie. Hogyan lehet az általa kívánatosnak tartott irányba terelni a társadalmat?  Ha a miniszterelnök az általa kormányzott népet „félázsiainak” érzékeli, mit tesz annak érdekében, hogy ez javuljon? Ha az álbaloldal szerint problémás a demokratikus meggyőződés, a függetlenség, stb., milyen szocializációs intézményeket vezettek be  a középosztály erősítésére, a korrupció visszaszorítására a választók tudásszintjének és anyagi függetlenségének erősítésére, stb? A társadalmi értékrendszer ugyanis nem állandó, hanem intézmények által formáltan folyamatosan változó. (Hogy ezt egy konzervatív miniszterelnök nem így gondolja, az kevésbé meglepő, mint álbaloldali ellenzéke esetében.) Ráadásul az intézmények hiánya ugyanúgy alakítja a kultúrát, mint megléte.

Ha a Pride felvonulói elvárják, hogy a társadalom többsége álljon át más értékrendszerre, akkor miért is lenne a mobilitást és középosztályt garantáló skandináv típusú jóléti állam olyannyira kultúra idegen a magyarok számára, hogy az pedig megvalósíthatlan? Miért logikus az, hogy az álbaloldal számára szimpatikus liberális középosztálybeli értékek megtanulását lehetségesnek tartják, de a nyomorban élő négy millió polgártársunk felemeléséhez szükséges jóléti állam kultúraidegen? Miért gondoljuk, hogy lehetetlen olyan intézmények bevezetése, amely visszaállítaná az adózók bizalmát a közpénzek értelmes, társadalmilag hasznos elosztásában?

 

 

 5. „Dehát a másik oldal még rosszabb!” (Hamis kontextualizálás)

 

Unalomig ismerős lehet az olvasónak a jelenség, amikor vitapartnerünk azzal öli meg az értelmes kritika lehetőségét a saját oldalát illetően, hogy a másik oldal még rosszabb dolgokat csinál. „Dehát az Orbán! Dehát a Gyurcsány!” Az ilyen hozzáállás lehetetlenné teszi a fejlődést. Az ember nem vesz meg az autópiacon egy autóroncsot csak azért, mert a mellette levő autónak már kerekei és motorja sincs.