Ferenc pápát megválasztása óta megkülönböztetett figyelem kíséri. Utalt arra, hogy a katolikusok a melegek felé is szeretettel forduljanak, megcsókolta Holokauszt túlélők kezét, összeölelkezve imádkozott zsidó, muszlim, evangélikus és orthodox elöljárókkal a békéért, a felekezetek közti megértésért. Trónjára ültetett egy mise alatt hangoskodó kisfiút. Hangsúlyozta, hogy az egyháznak nem kell folyamatosan az abortusz, a fogamzásgátlás és a homoszexualitás ügyeivel foglalkoznia, ehelyett nyitottabbá kell válnia, hogy könnyebben magához vonzza az embereket. Bár a jelenben kiállt a papi nőtlenség elve mellett, úgy vélte, az a későbbiekben változhat. Megmosta néhány fiatalkorú bűnöző lábát, köztük olyanokét is, akik maguk nem is katolikusok. Mindezzel kivívta a liberálisok szimpátiáját.

Mondhatjuk-e akkor, hogy a Pápa liberális? Nem, mert Ferencnek határozott szociális elkötelezettsége van. Már beiktatásakor is elődeinél sokkal egyszerűbb ünnepi öltözetet viselt, lakhelye egy a vatikáni standardhoz képest prózai szoba, a méregdrága pápai gépkocsikat pedig egy szerény, régi modellre cserélte. A fiatal papoknak azt tanácsolta, járjanak biciklivel. Megcsókolt egy, a társadalom nagy része által végtelenül csúnyának és torznak tartott arcú férfit.

Ferenc Pápa a szegényekkel kapcsolatosan ugyanazon az állásponton van, mint Nelson Mandela volt: a szegénység nem véletlen műve, hanem a társadalom által létrehozott jelenség, ezért a társadalom képes is azt megszüntetni. A kapitalista rendszer pedig, ha nem teszünk ellene, szegénységet és egyenlőtlenséget teremt.

Példát mutatott arra, hogy a megválasztott vezetők igen is képesek tenni, amikor egy egyszerű döntéssel szélnek eresztette a pénzmosással vádolt Vatikáni Bank régi vezetését.

Ilyen butaságot persze Magyarországon hál’Istennek kevesen mondanak. A piaci fundamentalisták alig egy blognyi kommentariátusán kívül nem divat már állampárti múlttal nem rendelkezőket kommunistázni csak azért, mert nem hisznek a piac mindenkit felemelő voltában. Amerikai tea partys körökben azonban komolyan megvádolták a pápát azzal, hogy titokban kommunista. Pedig ez nyilvánvalóan ostobaság. Kit nevezhetünk kommunistának? Azt, aki teljességgel fel akarja számolni a magántulajdont, aki tervutasítást akar, egypártrendszert, elnyomást. Ilyeneket a pápa nyilvánvalóan nem akar. Attól, mert valaki tudatában van annak a ma már empirikusan igazolt ténynek, hogy a kapitalizmus önmagában, állami beavatkozás nélkül szegénységet teremt, valamint egy szupergazdag patrimoniális réteg politikai uralmát, nos ettől még nem kommunista. Egész egyszerűen érvényesíteni szeretné a katolikus egyház tanítását, amely a szegények, az elesettek támogatását vállalja fel. Nem alamizsnával, hanem ha kell, társadalmi rendszerkritikával. „Amikor ételt adok a szegényeknek, szentnek neveznek. Amikor azt kérdezem, miért nincs ételük, kommunistának.” – Dom Helder Camara, brazil érsek.