Úgy adódott, hogy Bodajkra kellett látogatnom. Elvben roppant egyszerű, vonattal Székesfehérvárig, a fehérvári állomástól egy alkalmas busszal az autóbusz-pályaudvarra, majd onnan egy másik busszal Bodajkra. A gyakorlat kissé bonyolultabb.

Köztudott, hogy a székesfehérvári állomást mostanában újítják föl. Azt talán már kevesebben tudják, hogy kormányablakot – vagyis okmányirodát – is építenek az állomásépületbe. Legalábbis ezt állítja az utasoknak épült aluljáró egyik liftjén olvasható fölirat, miszerint a liftet a kormányablak megnyitásáig nem használhatja a közönség, az ki van kapcsolva. Ami nem volna baj, hiszen van mellette másik fölvonó is, de már jártam úgy, hogy az viszont éppen rossz volt. De ez mellékszál, térjünk vissza az utazáshoz!

Tehát a fehérvári állomást felújítják. Egészen a város felé eső külső falig. Amint kilép az ember a kapun, egy pusztaság fogadja, fák nélkül, fésűsen kialakított autóbusz-peronsorral. Kánikula idején tűző napsütéssel, de ebben szerencsém volt, én csöpögő esőben tanulmányozhattam végig a megállókban elhelyezett menetrendeket, hogy vajon mikor szállhatok az autóbusz-pályaudvarra menő buszra. Nem nagyon volt választék, a menetrendek fél-háromnegyed órás várakozást ígértek. Gondoltam, azalatt gyalog is eljutok odáig, ezért nekiindultam. Közben persze kiderült, hogy gyalog se sokkal kevesebb, jó messze van a buszpályaudvar a vasútállomástól. Szerencsére útközben el tudtam kapni egy autóbuszt (nem az állomásról jött), s így az eső erősödésekor már egy buszperon teteje alatt vártam a bodajki busz indulását.

Csodálkoznék, ha a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium közlekedésért felelős munkatársai, döntéshozói álmukból fölkeltve nem tudnák elmagyarázni, mi is az az intermodalitás, és miért fontos. Azt jelenti, hogy a tömegközlekedés vonzóbbá tételéért annak megrendelője – esetünkben a magyar állam – és üzemeltetői – esetünkben a Középnyugat-magyarországi Közlekedési Központ Zrt. és a MÁV – mindent megtesznek azért, hogy az utasok, akiknek többféle eszközzel is utazniok kell, hogy elérjék céljukat, könnyen, gyorsan, különösebb fáradtság nélkül tudjanak átszállni. De tudják ezt azok is a Közlekedési Operatív Program Irányító Hatóságánál, akik úgy adtak milliárdokat a fehérvári állomás felújítására, hogy nem követelték meg annak „intermodális csomóponttá” alakítását. Pedig nem került volna sokba egy utastájékoztató tábla felállítása az állomáson, rajta az elkövetkező 20-30 percben induló, érkező autóbuszok adataival: érkezési idő, indulási idő, célállomás. Néhány fa elültetése és a buszperonok befedése se vágta volna földhöz az operatív programot.

Az állomásépület előtti pusztaság háziasítására gondolom még várhatunk pár évtizedet. De addig is megtehetné a magas minisztérium, úgy is, mint az utasok érdekeit képviselni hivatott hatóság, hogy megrendel egy ingajáratot a területileg illetékes szolgáltatónál, a Középnyugat-magyarországi Közlekedési Központ Zrt.-nél. (Pompás elnevezés, nem lehet betelni vele! Nem olyan unalmas, mint Alba Volán volt!) Egy autóbuszjáratot a vasútállomás és az autóbusz-pályaudvar között, ami negyedórás időközönként indulva pár forintért – netán a vonat- vagy a buszjegy felmutatásakor ingyen, hiszen nem az utas tehet arról, hogy nem tud pár lépést gyalogolva átszállni – korszerűvé teszi az átszállást. Intermodális csomóponttá varázsolva Székesfehérvárott egy vasútállomás meg egy autóbusz-pályaudvar együttesét.

vamá