Olvastam valahol, hogy még a Dalai lámát is zavarják a szúnyogok, főleg, amikor nem hagyják aludni. Kit nem? Állítólag a harmadik csípésnél már a buddhisták legismertebb vallási vezetője is elveszti a türelmét, bár lehet, hogy erről inkább személyesen kellene megkérdezni. Talán nem túlzó azt állítani, hogy az emberiség viszonylag egységes állásponton van a vérszívó szúnyogokkal kapcsolatban, és a legenyhébb megfogalmazás szerint is kellemetlen kis élőlények. A „mit kezdjünk a szúnyogokkal” kérdésre adott válaszaink viszont már korántsem ilyen egységesek, sőt.

Hazánkban a szúnyogok nem terjesztenek fertőző betegségeket. A jelenlegi gyakorlat szerint a szúnyogproblémára mégis egyetlen hivatalos válasz létezik, és ez az „irtsuk ki!”. Az eszközök is ezt a katonai hozzáállást tükrözik: az illetékesek minden nyáron repülőgépek, helikopterek és földi járművek hadát fegyverzik fel több ezer liternyi idegméreggel, hogy leszámoljanak az ellenséggel. A cél ugye a szúnyogmentes környezet, hogy minél kellemesebben töltsük el a nyarat?

Egy pillanatra álljunk meg. Biztos, hogy mindannyian ugyanazt értjük a kellemes alatt? A mi kis családunkban például mindenki azzal ért egyet, hogy a vízpart melletti kellemes életbe a szúnyogok beleférnek. Szúnyogháló minden ablakon van, estefele pedig mindenki az alkalomhoz illően öltözik: hosszú ujjú pólóba, nadrágba. Ha mindez nem lenne elég, ott vannak még a házi szúnyogriasztó praktikák. A szúnyogok tehát felőlünk élhetnek kedvükre, minket nem zavarnak.

Ami viszont igencsak zavaró, az a nyakunkba mérget permetező repülő, és a fürdésre alkalmatlanná vált víz felszínén tömegesen oszladozó csiga- és haltetemek. De a vegyszerezés miatt röpképtelenné vált, a földön fetrengő vagy éppen már elpusztult kis élőlények tömeges látványa sem dobja fel a nyarunkat.

Nyilván nem vagyunk egyformán érzékenyek a természetre, de azért a számok elgondolkoztatóak. Felmérések szerint a szúnyogirtás során elpusztult állatok mindössze 0,1 százaléka csípőszúnyog. Ez azt jelenti, hogy a szúnyogok ellen viselt háború áldozatainak 99,9 százaléka más élőlény. A szúnyogirtásra használt vegyszer ugyanis minden apró kis állatra halálos, ami közvetlenül érintkezik a permetfelhővel, de vízbe kerülve a teljes vízi világra mérgező: a kagylókra, csigákra, békákra, halakra is. A madarak sem menekülnek meg: teljes fészekaljnyi kis énekesmadarak pusztulhatnak el egy-egy kampány után, de rendszeresen előfordul tömeges pusztulás a felnőtt madarak között is.

Egy-két szitakötővel, békával vagy kismadárral több vagy kevesebb, kit zavar? Amennyiben nem szeretjük a szúnyogokat, leginkább minket zavar majd. Az élővilág elleni vegyszeres háborúnak ugyanis még egy igencsak kellemetlen hatása van: pont a „gyéríteni” kívánt faj – jelen esetben a szúnyog – jár vele a legjobban. A magyarázat elég egyszerű: a természet sokkal gyorsabban pótolja a szúnyogot, mint a főállású szúnyogevőket – az előbbinek elég 5-7 nap, míg egy énekesmadár például több hét alatt fejlődik ki. Amikor a következő szúnyognemzedék kikel, éppen a Homo Sapiens vegyszerének pusztítása miatt nem találkozik majd annyi természetes ellenséggel, mint azelőtt. Pár héten belül tehát több lesz a szúnyog, mint valaha, és kezdhetjük a hadviselést előröl. Ha ezt elég sokáig ismételgetjük, két dolog következik be biztosan: a legszaporább állatok – jelen esetben a szúnyogok – ellenállóvá válnak a vegyszerre, míg természetes ellenségeik megritkulnak, vagy kihalnak. Persze nyugtathatjuk magunkat, hogy az élet békák és madarak nélkül is szép lehet, a szúnyogirtásra használt deltametrin az emberben valószínűleg csak hormonzavart okoz, nem biztos, hogy rákkeltő, és amúgy is annyi vegyszert használunk, hogy az országban a nyaranta több százezer hektáron központilag szétszórt méreg már nem oszt, nem szoroz.

Félve kérdezek mégis minden értelmes embert: tényleg csak ennyire telik tőlünk?

MJ

A bejegyzés a Levegő Munkacsoport blogján jelent meg.