A 2. Orbán-kormány idején háromszor annyi egyéni indítványt fogadtak el, mint a Gyurcsány- és a Bajnai-kormányok idején. A kemény politikai harcok ellenére a 2006-2010-es ciklusra még mindig jellemzőbb volt az együttműködés, mint a Fidesz-KDNP kormányzása idején. A végletessé váló politikai polarizáció éles jogalkotási polarizációvá is vált 2010-2014-re. Mindössze három ellenzéki előterjesztést fogadott el az Országgyűlés az utóbbi ciklusban.

A jogalkotás sebessége után a Policy Solutions Törvénygyártók projektje számos más szempont szerint is összehasonlította a 2006-2010-es és a 2010-2014-es ciklusokat. Új elemzésünkben az elfogadott törvények típus szerinti megoszlását és a jogalkotási polarizációt vizsgáltuk, különös tekintettel az ellenzék szavazói magatartására.

81%

Év végéig még

19 101 233 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A 2006-2010-es és a 2010-2014-es ciklusokban nagyon hasonlóan alakult a törvényjavaslatok típus szerinti megoszlása: azonos arányban hoztak új törvényeket, az elfogadott törvények túlnyomó többsége pedig a fennálló törvények módosítása volt. A nemzetközi szerződések kötelező hatályát elismerő és azokat kihirdető törvények száma majdnem azonos volt, de arányaiban 2006-2010 között jelentősen nagyobb hányadot tett ki ez a szám. A Fidesz-KDNP alatt összesen 20, alkotmányos szöveget módosító, illetve alkotó előterjesztést fogadtak el, szemben a 2006-2010-es ciklussal, amikor mindössze három esetben fordult elő ilyen. Bár az összes törvényjavaslat számát tekintve természetesen a Fidesz-KDNP alatt is csekély volt az alkotmányos tartalmú előterjesztések száma, a teljes jogalkotási tevékenység mindössze 2%-ával, de ezek a legnagyobb horderejű döntések közé tartoztak az elmúlt ciklusban.

Mindkét ciklusra jellemző, hogy a jogalkotási munka forrása többségében a kormányzat volt. 2010-2014 között a törvényjavaslatok kétharmada a kormánytól, illetve minisztériumoktól származott, míg 2006 és 2010 között a törvények majdnem háromnegyedét nyújtotta be a kormány (a nemzetközi szerződéseket nem számolva). A 2006-2010-es ciklusban tapasztalt 95-ről azonban 270-re emelkedett az elfogadott egyéni indítványok száma. A képviselők a 2. Orbán-kormány alatt tehát háromszor annyi egyéni előterjesztést írtak, ráadásul ezek hosszabb anyagok is lettek: csaknem kétszeresére nőtt a terjedelmük. Feltűnő az is, hogy az egyéni indítványokhoz jelentősen több módosító indítvány is érkezett a megelőző ciklushoz képest. Az egyéni indítványoknál tehát komoly felértékelődés ment végbe 2010-2014 között.

Szembetűnő az egyéni indítványok kapcsán az is, hogy korábban ez a pártokon átívelő együttműködések egyik területe volt, ami a 2010-2014-es ciklusban megszűnt. Mindössze három ellenzéki előterjesztést fogadott el az Országgyűlés a 2010-2014-es ciklusban. Ezzel szemben a 2006-2010-es ciklus 96 elfogadott egyéni előterjesztése közül 33-ban az elfogadott javaslat előterjesztője között szerepelt legalább egy ellenzéki politikus.

Nem csak az elfogadott ellenzéki előterjesztések, illetve a pártokon átívelő indítványok számán látszik a viszonylag nagyobb politikai együttműködés 2006-2010 között, hanem azon is, hogy hány törvény ment át minimális ellenállással. 2010-2014-ben majdnem felére esett vissza az ellenszavazat nélküli, illetve az alig néhány (maximálisan kilenc) ellenszavazatot kapó előterjesztések aránya.

A „nem” szavazatok hiánya azonban nem jelenti feltétlenül azt, hogy nem volt jelentős ellenállás egy-egy előterjesztéssel szemben. Főként a 2010-2014-es ciklusra volt jellemző, hogy az ellenzék esetenként nem a „nem”-mel szavazással fejezte ki az ellenérzéseit, hanem sokszor teljes mértékig bojkottálta a szavazást. Az MSZP frakció tagjai 37 esetben utolsó emberig távolmaradtak a zárószavazástól, az LMP-nél 27 alkalommal hiányoztak mindnyájan. Ilyen helyzetekben adott esetekben a Jobbik támogató szavazataival vagy tartózkodásával úgy tűnhetett, hogy nincs komoly ellenvetés az adott előterjesztéssel kapcsolatban, de a valóság ezzel szemben kiemelt intenzitású ellenérzést mutatott. A gyakori, napirend előtti kivonulások ellenére a bojkottszerű távolmaradás a zárószavazásról a 2006-2010-es ciklusra viszont nem volt jellemző.

Az ellenzék ugyan jóval megosztottabb volt 2010 után, mint azelőtt, de összességében megállapítható, hogy az ellenzéki pártok a Fidesz alatt ritkán tartották támogatásra méltónak a kormánypárti egyéni előterjesztéseket. Egyrészt az, hogy a 2006-2010-es ciklushoz képest 2010-2014 között több, ideológiailag különböző ellenzéki frakció volt, növelte annak valószínűségét, hogy valaki mindenképpen lesz, akinek nem tetszik a kormánypártok előterjesztése. Emellett a konzultáció hiánya és a törvényalkotás gyorsuló üteme is olyan tényezők, amelyekre hivatkozva az ellenzék hajlamosabb lehetett nemet mondani egy törvényre. Önmagában az a tény, hogy a kormánypártok még néhány jelképes kérdésben sem voltak hajlandók az ellenzéket bevonni a jogalkotásba, szintén kiválthatott elutasítóbb reakciót az utóbbiak részéről.