Legtöbbünknek fontos, amikor autót veszünk, hogy a használata mennyibe fog kerülni. Az üzemanyag-fogyasztása tehát a fontos jellemzők közé tartozik. Általános tapasztalat, hogy a fogyasztás váltakozik aszerint, hogy városban vagy országúton vezetünk: más, ha az ember autópályán száguldozik, és más, ha kátyús, össze-vissza töredezett mellékúton kerülgeti a gödröket. Függ a terheléstől és a vezetési stílustól is. A gyári adat tehát ezért csak kiindulási alapnak jó, annak azonban fontos. Minél közelebb van az átlagos igénybevételhez a gyári teszt, aminek az eredményét a gyártók nyilvánosságra hozzák, és minél közelebb van a mi vezetési stílusunk az átlagoshoz, annál közelebb lesz az általunk mért fogyasztás pár hónapos átlaga a gyári adathoz. Legalábbis ez az általános feltételezés. A gépkocsiknak az autógyárak által közzétett és tényleges használati fogyasztási adatait évek óta vizsgáló szervezet, a Tiszta Közlekedés Nemzetközi Tanácsa (International Council on Clean Transportation, ICCT) jelentéséből azonban az derül ki, hogy a két adat még csak köszönő viszonyban sincs egymással. (Egy összefoglaló elemzés található a jelentésről az Európai Közlekedési és Környezetvédelmi Szövetség honlapján.) Más szóval jóval többet költünk üzemanyagra, mint azt az autógyárak ígérik, és ez a többlet súlyosan terheli az EU tagállamok külkereskedelmi mérlegét.

A mára kialakult szakadéknak a gyári fogyasztási adatok és a gyakorlati mérések között több oka is van. Az egyik a mérési eljárás, ami gyöngén szimulálja a használatot, a másik pedig a tesztautó és a sorozatgyártott gépkocsik közötti különbség.

1. ábra: Az ICCT grafikonja a teszteredmény és a valós fogyasztás közötti eltérésről a teszteredmény százalékában, az autók eladásának éve szerinti bontásban

Látszik az ICCT grafikonján, hogy 2001-ben még mintegy hét százalékkal fogyasztottak többet az autók a gyárak által megadottnál – ennyivel volt nagyobb a széndioxid-kibocsátásuk –, mára azonban az eltérés megközelíti a negyven százalékot. (Az ICCT jelentése 2013-ban mintegy félmillió, abban az évben eladott új gépkocsira vonatkozik.) Átlagos autósnak ez a 31 g/km fogyasztástöbblet – a magyarországi átlagos – 16 400 kilométeres éves futásteljesítménnyel és 400 Ft/liter üzemanyagárral számolva évente 121 400 forint ráfizetést jelent. A gyakorlatban a ráfizetés ennél magasabb és alacsonyabb is lehet, mert az autógyárak között nagy a szórás.

2. ábra: A fogyasztás a teszteredmény százalékában a 2013-ban leadott új autóknál autógyárak szerinti bontásban (Forrás ICCT, 2014)

Ekkora különbség óvatosságra kell, hogy intsen, amikor azt becsüljük meg, hogy az autógyárakra előírt, fokozatosan szigorodó határérték eredményeképpen mennyivel csökkenhet Európa széndioxid-kibocsátása 2030-ig vagy 2050-ig. Miután amúgy sem elég ambiciózusak a most elfogadott célok ahhoz, hogy a világot (és így Magyarországot is) elkerülje a klímakatasztrófa, a 2030-ig akár évi másfél milliárd tonnára is felhízó többletkibocsátás igencsak aggályos. Azt, hogy valamit lépni kell, a szakemberek már régen mondják. Az Európai Bizottság és az Európai Parlament már javasolta, hogy 2017-től térjen át az Európai Unió a mostaniról a valós használatot jobban szimuláló mérési eljárásra, a könnyű gépkocsik világszerte harmonizált teszt eljárására (WLTP). Sajnos az autógyárak nyomása eddig erősebb volt, ezért még nincs elfogadott időpontja az áttérésnek.

Nagy lépés lesz előre, ha végre a WLTP-vel tesztelik majd az autókat, de kell még más is ahhoz, hogy azok fogyasztása valóban csökkenjen. Az autózók gyors és átfogó tájékoztatására is szükség van az üzemanyag-gazdaságról és az autók aktuális besorolási szabályairól. Az Európai Bizottságnak gondoskodnia kell a tesztek független elvégzéséről, be kell zárnia a kiskapukat. Fel kell számolni a tesztelés mesterséges piacát, ahol tagállami tesztszolgáltatók optimalizált teszteléssel versenyeznek az autógyári megbízásokért. Csak így fogja a tesztfogyasztás újra tükrözni a valós körülményeket.

Vargha Márton
a Levegő Munkacsoport közlekedési témafelelőse