Az ötvenes években azt tanították nekünk az iskolában, hogy odaát a gaz kapitalisták nem válogatnak az eszközökben a minél nagyobb profit érdekében. Éjjel felmásznak a padlásra, kibontják a tetőt, hogy aztán a beázások folyományaként a ház összedőljön, és helyére kétszer akkorát lehessen építeni.

Idővel konszolidálódott „odaát” a kapitalizmus. Szigorú építési szabályokat vezettek be, egyebek mellett például előírták az ingatlanok tulajdonosainak, hogy gondoskodjanak a tulajdonuk jó karban tartásáról. Egyes országokban kényszertatarozásra kerül sor, ha a tulajdonos az állagmegóvást elmulasztja, amelynek költségeit ráterhelik az ingatlanra. Súlyosabb építési szabálytalanságok esetén pedig akár el is kobozhatják a tulajdont.

A rendszerváltást követő nagy ingatlanfejlesztési hullám idején a terézvárosi Király utca 40. alatti, eredetileg Hild József által épített, majd egy emelettel bővített ház helyére, a szomszédos telekkel összevonva, egy hatalmas épületet kívántak felhúzni az ingatlanfejlesztők. Civil szervezetek és helyi lakosok tiltakozásai nyomán azonban sikerült az épület bontását megakadályozni. Az ellenzők nemcsak a Király utca arculatát, a Világörökség pufferzónájának történelmi hangulatát féltették a monstrumtól, de általában is ellenezték, hogy a VI. és VII. kerületben, ahol az egy lakosra jutó zöldterület kevesebb mint egy négyzetméter, további intenzív beépítések történjenek.

Az épület évekig üresen állt ezután, de közben – engedély nélkül – megbontották a tetőszerkezetét. Az idén nyáron aztán az egyik födém beszakadt. Balesetveszélyre hivatkozással most már engedélyezve folyik az épület lebontása.

(A bejegyzés a Levegő Munkacsoport blogján jelent meg.)