Idén augusztusban Magyarország vonaton szállította ki a sérült fűtőelemeket a dél-uráli (oroszországi) Majak nukleáris újrafeldolgozó létesítménybe. A szállítmány Ukrajnán keresztül haladt át. Az erről szóló megállapodás Magyarország, Oroszország és Ukrajna kormányai között a három ország nukleáris szabályozó hatóságainak felügyelete mellett, és a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ), valamint az Európai Bizottság hallgatólagos vagy nyílt jóváhagyásával született (az Euratom-szerződés hatálya alatt).

Írta: Jan Haverkamp

(a bejegyzés a greenpeace.blog.hu oldalon jelent meg)

Jómagam ezt megdöbbentőnek tartom. Megdöbbentő, hiszen Magyarország a határain túlra rak le radioaktív hulladékot. De még ennél is megdöbbentőbb egy háborúval sújtott országon keresztül lebonyolított szállítás felelőtlen kockázatának felvállalása, és az a tény, hogy az érdeklődő közvéleményt az orránál fogva vezették.

Először is az előzmények. A sérült fűtőelemek a paksi atomerőmű 2-es blokkjának pihentetőmedencéjében 2003-ban bekövetkezett INES 3 szintű eseményből („súlyos üzemzavar”) származnak. Az ezt követő takarítási művelet csak 2007-ben fejeződött be. A sérült fűtőelemeket speciális konténerekbe csomagolták, majd a pihentetőmedencében tárolták őket a további intézkedésekre várva.

A logikus megoldás az lett volna, ha megvárják a sérült fűtőelemek lehűlését, majd a helyszínen rendelkezésre álló száraz tárolóban helyezik el őket, amíg végső megoldást nem találnak az elhelyezésükre. A fűtőelemek Pakson tartása azonban hatással lehetett volna az atomerőmű 2. blokkjának 30-ról 50 évre történő üzemidő-hosszabbítására. Az üzemidő meghosszabbítását idén ősszel kell jóváhagynia az Országos Atomenergia-hivatalnak.

Hogy ezek a sérült fűtőelemek ne legyenek útban, Magyarország megállapodást kötött Oroszországgal, valamint a Roszatom fűtőelemekre szakosodott orosz leányvállalatával, a TVEL-lel, hogy Majakba szállítják át őket. Az alapmegállapodást – általánosságban a kiégett fűtőelemekre vonatkozóan, nem csak a sérültekre – Magyarország 2004-ben, két nappal az EU-csatlakozás előtt írta alá. A magyar kormány ugyanis attól félt, hogy egy EU- és Euratom-tagállam számára jóval nehezebb lenne egy másik országban lerakni a nukleáris hulladékát.

A tényleges szerződés aláírására nemrégiben került sor, ismereteim szerint jóval azután, hogy a 2011/70/Euratom számú, a radioaktív hulladékokra vonatkozó új irányelv hatályba lépett. Ezen irányelv 4.4.c pontja megtiltja a radioaktív hulladékok elszállítását olyan harmadik országba, amely nem tudja igazolni egy működő, végleges elhelyezésre szolgáló létesítmény meglétét.

Van lehetőség a sérült fűtőelemek harmadik országba szállítására újrafeldolgozás céljából, de az ekkor keletkező hulladékot vissza kell szállítani, vagy az is a 4.4.c cikkely hatálya alá kerül: tehát működő, végleges elhelyezésre szolgáló létesítmény meglétét igényli.

Oroszországban nincs ilyen létesítmény: sehol a világon nincs.

A Nuclear Transparency Watch nevű nemzetközi szervezet, valamint számos európai és magyar parlamenti képviselő még mindig várja a kielégítő választ arra a kérdésre, hogy

a fűtőelemek és az azokból keletkező hulladék Oroszországban maradnak-e, vagy Paks tulajdonában; visszaszállítják-e ezeket Magyarországra valamikor; és ha igen, akkor mikor.

Ha nem szállítják vissza, akkor ez törvénytelen kiszállításnak minősül. Ha visszaszállítják, akkor pedig jó lenne tudni, mikor és mi történik majd a keletkező üvegesített, nagy aktivitású hulladékkal. Magyarországon ugyanis nincs az ilyen hulladékok végleges elhelyezésre szolgáló működő program sem. De a nagy aktivitású hulladékok elhelyezésére irányuló tervek ezek nélkül is meglehetősen bizonytalan lábakon állnak.

Beszéljünk most az én aggodalmaimról. A kiszállítást övező bonyolult jogi helyzet, továbbá Günther Oettinger, az Európai Bizottság energiaügyi biztosának a nukleáris hulladék exportjára vonatkozó hajthatatlansága ismeretében a Nuclear Transparency Watch több mint egy évig állt kapcsolatban az Európai Bizottsággal. Az Európai Bizottság ígéretet tett az NTW-nek, hogy folyamatosan tájékoztatja a helyzetről, és még júliusban is megerősítette, hogy ez ügyben még nem hoztak döntést.

Azóta az NTW semmiféle tájékoztatást nem kapott a Bizottságtól. Az EP magyar tagjai, a magyar országgyűlési képviselők és az állampolgárok augusztusban szembesültek a kész helyzettel, a médiából megtudva: a kiszállítás befejeződött.

Nos, ennyit az átláthatóságról és a jogszabályokról.

Azután pedig itt van maga a szállítás. A kiégett vagy sérült fűtőelemek és a nukleáris hulladék szállítása igencsak kockázatos. Éppen ezért erre a lehető legnagyobb titokban, és különleges biztonsági intézkedések mellett kerül sor. Mielőtt a szerelvény Záhonynál Csapot érintve Ukrajna felé elhagyta volna az országot, a szállítás magyarországi szakaszán olyan városok közepén robogott át, mint Kecskemét és Debrecen. Áthaladt sok védtelen vasúti kereszteződésen, LPG-tartályok mellett, és a bajai és szolnoki hidakon is.

Ezután a szállítmány elérte Ukrajnát, és útvonala innen már ismeretlen. Több lehetőség is van: a legrövidebb útvonal a szeparatisták által megszállt Donyecken keresztül vezet, de a szállítás ennél északabbra fekvő útvonalon is lehetséges.

Augusztusban már dúlt a polgárháború Ukrajnában. Az MH17 utasszállító repülőgép-járatot július 17-én lőtték le. A frontok akkor még nem alakultak ki: mindig fennállt a háborús zónán kívüli váratlan támadás lehetősége. Tudomásunk van róla, hogy augusztusban az oroszbarát szeparatista erőknek Buk rakéták és nehéztüzérség álltak rendelkezésére, a kisebb, de nem kevéssé romboló hatású mobil fegyverzet mellett. A nukleáris szállítmány ellen irányuló rosszindulatú támadás valószínűsége a sokszorosa volt a békeidőbeli támadás valószínűségének. A szállítmány mégis zöld utat kapott.

Persze fennáll a kérdés: ki támadna meg egy nukleáris vasúti szállítmányt? De az is kérdés, hogy ki lőne le egy több mint 300 utast szállító személyszállító repülőgépet?

Nukleáris biztonsági szempontból ez a szállítmány soha nem haladhatott volna keresztül egy polgárháborús helyzetben lévő országon.

A szállítást az a vágy sürgette, hogy jóváhagyassák Paks 2. blokkjának időszakos biztonsági felülvizsgálatát, és 20 további évre meghosszabbíthassák üzemeltetését; vagyis hogy az állam 100%-os tulajdonában lévő villamosenergia-óriásvállalat, az MVM több jövedelemhez jusson. Semmiféle sürgető biztonsági érv nem indokolta a sérült fűtőelemek azonnali elszállítását Paksról. Még ha a kiszállítás törvényes is lenne – őszintén szólva ebben is kételkedek –, az MVM minden további nélkül várhatott volna, amíg Ukrajnában elcsitul a helyzet.

Ez az eset nyilvánvalóan sérti azt az elvet, miszerint a nukleáris biztonság mindenek felett elsőbbséget élvez.

Az MVM mint üzemeltető, az Országos Atomenergia-hivatal mint nukleáris szabályozó hatóság, a magyar kormány, az Európai Bizottság, valamint a NAÜ mind elemei egy olyan rendszernek, amelynek az lenne a feladata, hogy az ilyen jellegű kockázatokat megelőzze, és amely rendszernek le kellett volna állítania ezt a szállítmányt.

Az a rendszer, amelyre a nukleáris biztonságban támaszkodunk, végső soron minden egyes láncszemében csődöt mondott.

Semmi sem történt a kiszállítás során. Megint szerencsénk volt. De hiteles biztonsági rendszer hiányában legközelebb akár rosszul is elsülhetnek a dolgok.

Ir. Jan Haverkamp (1959) a Nuclear Transparency Watch igazgatóságának tagja, a Greenpeace közép- és kelet-európai részlegének, valamint a World Information Service on Energy (WISE) szolgálatnak nukleáris energetikai és energiastratégiai szaktanácsadója. 2004-ben elemezte a nukleáris anyagok Pakstól Ukrajnáig terjedő szállítási útvonalát érintő lehetséges kockázatokat; 2013-ban és 2014-ben részt vett a Nuclear Transparency Watch azon törekvéseiben, hogy a magyar és európai polgárok és civil szervezetek számára tisztázza ezen szállítás körülményeit.

[2] http://euobserver.com/news/29644